Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-06-28 / 25. szám
1925. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 5. Szegény purifikátorok! (Nyilttevél Taréczy Zoltánhoz.) Kedves Főtisztelendő Uram / Nehéz egyházi állapotaink megjavítását célozva, — a tiszai lelkészi értekezleten elfogadott — úgynevezett egyházvédelmi szabályzat te nézet tétetett közzé, — gondolom — hozzászólás végett. Egyházszeretetböl én is hozzá szólottám, rámutatván egyben-másban a nézetem szerinti hibákra. Hozzászólásomnak az értelme az akart lenni, hogy' ha sok a rossz tanítvány, ennek nagy részben a tanító az oka, s igy előbb mégis csak a tanítókat kellene helyes irányba terelni. Itt készségesen elismerem abbeli hibámat, hogy cikkem vonatkozó részéből a — nagy részben — szó kimaradt. Kívánságom a helyzet megjavítására minimális volt, mert azt írtam, hogy ha minden lelkészünk teljesiti kötelességét, hiszem, hegy »legalább a paritás helyre áll«. Rossz pásztornak tehát csak azt értetiem, aki a paritáson alul marad, mert hiszen kifogástalan ember nincs, sót még szabály sincs kivétel nélkül. Kedves Fötisztelendő uram, ha cikkemben írtak szükségességét illetőleg eddig kétségeim is lettek volna, azokat az ön cikke teljesen eloszlatta. Azt írja ugyanis: »tudom, hogy sok rever- zális veszteségnek oka a lelkipásztori gondozás elhanyagolása« — hogy én )>a lelkipásztort nem liturgizáló gépnek, tömegféknek, díszletnek, hanem olyannak kívánom látni, aki élő, személyes összeköttetésije hozza a lelkeket az éló személyes Istennel »Krisztus által«. — Tovább: »oly gyülekezetben működöm, ahol a reverzális statisztika állandóan erősen a javunkra billen s ahol a hívek figyelme annyira fel van hiva a veszedelemre« stb. Ennél mérvadóbb helyről jobb bizonyítékot, — a kötelességét nem teljesítő lelkész ellen és az én igazságom mellett — nem kívánhatok. Cikkéből a veszteség okát is, meg a jó pásztor kötelességét is éppen úgy állapítja meg, mint én s ezzel megdönthetetlenül adva van cikkem megírásának szükségessége. Ezek szerint azután azt is megállapítom, hogy a dolgok lényegében teljesen egyet értünk, csak a formaságokban és úgy látszik a további teendőkben nem. A hívők serege szerintem hasonlatos az elemi iskolai tanulókhoz, természetesen a lelkészek a tanítókhoz. Ha már most a vizsgán a tanulók a nekik tanítani ugyan elrendelt, de soha nem tanított — mondjuk — algebrából nem tudnak felelni, vájjon ezért á tanulókat kell megbüntetni és nem a tanítót? A meg nem tanitotí tanuló oka a tudatlanságának? Ugy-e mily más és szép példája ennek az Ön esete, ahol a vizsgán hívei oly szépen megfelelnek? Nekem ugyanis egyetlen és hiszem, hogy nem teljesíthetetlen kívánságom az, hogy minden lelkészünk teljesítse kötelességét, legalább any- nyira amennyire Ön! Vájjon szükségesnek tartja-e ön ezt? És ha kívánságom teljesülne, kérdem, akkor is szükségesnek tartja Ön a-hivek elleni büntető szabályokat? Cikkében felszólít engem, válLalom-e a presbiterek fegyelmezését rajtam kezdeni? Mindenesetre vállalom, de egy feltételem van s ez, hogy aki megakar fegyelmezni, az már fegyelmezett legyen. Ezzel azután megfeleltem arra is, hogy először a lelkészt fegyelmezzük-e meg, vagy a híveket. Vájjon képes a fegyelmezetlen mást fegyelmezni? Érvei mellett említi tovább a gazdag leány esetét. Erre csak azt jegyzem meg, hogy önnek Krisztus Lutheren keresztül 42-est adott a római 30 és felesével szemben, csak a kezelést kell érteni. Mert hiszen a római érvei embertelenek, az öné pedig Isteniek. Ami pedig Jézus korbácsát illeti: én mint egyszerű tudatlan ember, pláne a tudós theológussal szemben, az evangélistákra nem tudok hivatkozni, de az ige hirdetésből úgy tudóm, hogy Jézus nem a saját hívei között ütött széf, amit az egyházvédelmi szabály akar. Egyébként szerénytelenségnek tartom, ha a szolga az Ura hatalmával akar élni. * ön azt állítja, hogy Krisztus országa büntető szakaszok nélkül nem építhető fel. Hát ezen a kijelentésen végtelenül csodálkozom. Csodálkozom pedig azért, mert a közhit eddig önt hivő lelkésznek tartotta. A hívőnek pedig az irás közhelyeiből nem — Visnut — kellene idézni. Én a könyörülő, minden körülmények között megsegítő és minket soha el nem hagyó Istent hiszem, akinek a fia is a fáradtakat, a meg- terheltetteket, elesettekei: hívja magához, s a kí az ót megütőnek arca mindkét oldalát oda tartja, aki a kővel dobálót kenyérrel dobia vissza, s aki még a gyilkosaiért is könyörög. Tanítványait is ezek hirdetésére küldi el s ezek fundamentumai és sarkkövei* egyházunknak és a lelkeknek is. Aki pedig ennek az ellenkezőjét állítja, Visnut idéz és büntetéssel fenyeget, bizony mondom önnek nem Krisztus tanítványa az. A következetlenség vádjára azt kívánom megjegyezni, hogy a lelkész és hívek kötelességei teljesen mások. A lelkész az egyházközség szolgálatában áll, felavatásakor lelkészi esküt tesz, megválasztásakor pedig szerződéssel kötelezi magát a lelkészi kötelességek teljesítésére. Ha azután kötelességeit elhanyagolja, vagy nem teljesiti. — ami által legszentebb értékeink — lelki javaink mennek veszendőbe, akkor kell, hogy az arra rendelt fegyelmi fórum a mulasztót felelősségre vonja. Lássuk ezzel szemben a hívőt. A hit Isten felséges adománya, a végtelen szeretet, a lélek eggyéolvadása az élő Krisztussal. Ha az én lelkem megtalálta az élő Krisztust, akkor annak itt lent nincs és nem lehet fegyelmi hatósága. Az élet rögös utain ha közben mégis tántoro-