Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-05-17 / 19. szám
1925. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3. embertársai előtt. De ha biblia-olvasás és imádkozás idejében kopogtattak ajtaján, redók húzódtak hatalmas homlokára. Mikor Istenével beszélgetett, akkor zavartalan csendességet parancsolt maga körül. Mikor az ö Urának parancsoló széke elé állott, nem akart senkit látni, hanem csak az ó Urát és semmi mást hallani, hanem csak az 6 szavát. Kiforrott tudós egyéniség. Régi és modern filozófusok rendszerének magas bércormaira fel- emelkedett. Elmélyedéssel kutatja az emberiség s különböző nemzetek történetét. Nem elégszik meg a történettudós részletező adataival, hanem a történetfilozóíiában a világkormányzó isteni hatalom örökkéváló, megmaradó igazságait fürkészi. Róma és görög klasszikusok lábainál ül és mindennap tiszia szellemükön neveli lelkét. De az ó széleskörű tudományosságán is átvilágolt a Krisztus arca. Tanul ttheologus. Igazi példája a biblikus Tanult theologus. Igazi példája a biblikus széleskörű theologiai ismereteit, de azért a rendszerező theologiai tudományokkal sohasem helyettesíti magát a Bibliát. Mint önmagát képző theologus benne él a Bibliában. Tudós és theologus egymással összekapcsolódó, egymást támogató összhangot alkotnak az ö egyéniségében. Theologiai hitvallásának mélyülését és szélesebb sugarát szolgálja tudományos műveltsége. Tudományos működése pedig sohasem zavarja theologiai meggyőződését. A tudós kezében is igazságok forrása maradt a szent Biblia. Az apostol szerint az ö számára is »ebben volt a bölcseségnek és ismeretnek minden kincse elrejtve«. (Kol. II. 3.) Ezt a kiforrott, harmonikus, biblikus egyéniséget beleviszi egész életébe és minden életmunkájába. Igehirdetöi és lelkipásztori működése gyönyörűséges Krisztusarcot mutat. Fél évszázadig hirdette ebben a templomban az Isten Igéjét. Nem saját bölcsességét, hanem Isten örökkévaló akaratát. E templom szószéke és oltára tehetnek bizonyságot arról, hogy az ö igehirdetésében Isten hamisítatlan beszéde zendült meg. Ha ezek a templomi falak megszólalnának s újra visszavernék az ö erős hitétől áthatott és csodálatos szónoki képességével előadott prédikációit, újra megtelnék lelkünk tiszta gyönyörrel és egy jobb élet után való sóvárgó vágyódással. A krisztusi lélek teszi ót igazi lelkipásztorrá. Krisztusi érzéseket, krisztusi jellemvonásokat visz szeretetmunkájába. Látogatja a betegeket, imádkozva áll meg a szenvedők ágya mellett. Felemeli az elhagyatottság porából a szegény árvát és segítő jó lélekkel támasza lesz az. elhagyott özvegynek. Van-e valaki is ebben a gyülekezetben, aki ne érezte volna áldott szive jóságát, soha el nem fogyó szeretetének melegségét? Ugyanezen krisztusi arcot vetitette társadalmi működésére. Ez a város, amelyben élt és annak társadalma mindenkor bizton számithitünk mélyülését és tisztulását szolgálja. Nem szabadna úgy vennünk, mintha tökéletesen ismernénk vallásunk igazságait. A régihez és ki- próbálthoz való hűségünket egyensúlyba kellene hoznunk abbeli készségünkkel, hogy uj ösvényeket járjunk be és üdvözöljük az uj világosságot. A gazda, aki a Mennyeknek Országa felől megtanirtatott, jót és újai hoz elő éléstárából. A negyedik evangéliom a Vigasztalónak munkáját szintén ezen két szempont alá helyezi. A Szent Lélek eszünkbe juttatja mindazt, amit Jézus mondott és cselekedett. Tehát kell, hogy állandóan visszamenjünk Jézus történeti személyéhez; másfelől azonban a Szent Lélek el vezérel minden igazságra és felvilágosítja a tanítványokat mindazon dolgok felől, amelyeket Jézus nem mondott meg nékik, amig velük volt. Tudom, hogy a minden igazságra való elvezérlés- ről szóló szavakat néha csak az ösapostolokra vonatkoztatják; de ha Jézus imádkozott nemcsak a Tizenkettőért, hanem könyörgött azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd ő benne, bajos dolog a Léleknek további kijelentéseit a keresztyének első nemzedékére korlátozni. Ha mi is benne foglaltatunk a Főpapi imában, akkor reánk is vonatkozik a Vigasztaló megigérése. Legalább, ami engem illet, tisztában vagyok azzal, hogy a Szent Lélek vezérlete és inspirációja nem szorítkozik az Ujtestámentom íróira, s nem hiszem, hogy hívek volnánk Urunkhoz, ha tagadjuk a Szent Léleknek velünk egyidejű inspirációját. Szóljunk még néhány szót az Egyháznak az igazsághoz való viszonyáról. A Keresztyénség fundamentomát alkotó történelmi tényeknek fölösleges ballasztként való elszórása végeredményben Krisztus Egyházát darabolná fel. Kényelmesnek tűnik fel azt mondani, hogy csak a Krisztus történetébe burkolt eszme a lényeges, és jelentőség nélküli dolog, hogy megtörtént-e vagy nem. Tekintsük tehát az evangéliomokat paraboláknak. Az is kényelmesnek tetszik, hogy ne törődjünk a múlttal, vessük magunkat saját jelen tapasztalatainkra és állítsuk össze hitünket ezen tapasztalatok alapján, tekintet nélkül a múltra. De mindezek tévútra vezetnek. A Keresztyén hitet nem parabolákban foglalt isteni kijelentés, hanem egy személyben történt kijelentés teremti meg. Jézus Krisztus mint testté lett ige, mint Istennek történelmi cselekedete újítja meg a világot és váltja meg az embereket. S az Egyháznak elsőrendű feladata mindenkor az marad, hogy visszavezessen bennünket mindazokhoz, amiket kezdett Jézus cselekedni és tanítani; hogy kényszerítse az embereket a Krisztus keresztfájáról és feltámadásáról szóló történet szemlélésére. Ha kettévágjuk azokat a kötélekeket, amelyek jelenünket összefűzik a
