Evangélikusok lapja, 1924 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1924-03-09 / 10. szám
2 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1) kormányosán biztosított, sőt korszerűen megkövetelt szabadságra van szükség. Nem kötelességünk-e minden lehetőt elkövetni, hogy közintézményeink iránt nagyobb anyagi áldozatra kötelezzük híveinket? Hogy az egyest az egészbe, a gyülekezeteket és lelkészeket az egyetemes egyházi életbe szorosabban belekapcsoljuk? Nem keli-e a lelkészek erkölcsi jellegű tevékenységeit éberebb figyelemmel és súlyosabb ítélettel elbírálni? Nem kellene-e törvényes óvintézkedés, hogy nagy és tekintélyes gyülekezeteknél a lel- készválasztást ne lokális érdekek, hanem a gyülekezetek igazi belső érdeke döntse el? Nincs-e példa, hogy gyülekezeti vezető, ha nem is formailag, de lényegileg mulasztást követ el, s e gyülekezetét fejlődésében megakassza? Nincs-e példa az ellenkezőjére, t. L, hogy fejletlen öntudatul gyülekezet a lelkészt céltudatos munkájában gátolja? Nem visszás-e, hogy egyetemes lelkéiszi karunk, mely időnként ily kérdésekét hivatva lenne megtárgyalni, évenként csak egyszer, időben korlátozva, nem kielégítően funkcionál s ítéletei és megállapításai épp azoknak, akikre vonatkozik, néha tudomásul sem jut. Egyetemes lelkéiszi karunk évenként csak pár órára találkozik súlyos terméseztü kérdések megtárgyalására; a megoldatlan kérdések tömkelegéből csupán egy-két kérÄ csonttollú madár Egy hegyi lakó naplója. Irta: Porkoláb István. Fáradtan vonszoltam magam. — Minek is élek én már? S irigységgel gondoltam azokra a bajtársakra, akik a Doberdó sziklái alatt nem tűnődtek már semmin. Nem láttam célját életemnek, aminthogy ijesztőn meredt reám az egész emberi élet: van-e egyáltalában célja? Alkonyodni kezdett. Az állomás előtti téren sötét árnyak mozogtak. Tengerészek. A régi egyenruha még arra mutatott, hogy katonák, de a rájuk törlődött piszok, a beléjük ivódott szesz elárulta, hogy a lázadások sirálymadarai. Hányi- veti testtartás, rozsdás fegyver, még rozsdásafob szurony, a szájban szitok és fapipa: igy közeledett felém közülök egy tömzsi, ripacsosképü. Állj! Élesre fent rohamkést szegzett a torkomnak. Megálltam. Két fejjel magasabb voltam nála— Ugy-ugy, fiam. Csak vágd el a nyakamat. Négy éven keresztül összebarátkoztam a halállal. Leeresztette a kést, hátrább lépett. — Nem akarom bántani a főhadnagy urat. Csak az a sapkarózsa, meg a csillagok... Keresem a tekintetét. — Bántja a szemedet, fiam? Zavartan nézett. — Már mindenki leszedte .. • Keserűen felkiáltottam: déist emeltet ki. De mi ez a részletmunka a> az egészhez képest, amelynek megvitatására i hely, idő, pénz, alkalom és fájdalom: nincs s> köm érdeklődés és kellő látogatottság. Nem úgy gondolom, hogy minden fent c tett esetre és körülményre törvény hozható, nem, hogy a törvények megalkotásánál mit tényekkel számolni kell. III. Konkrét bajaink egyik gyökerének, t' legmélyebb gyökerének, a korszerű kérdései való tapogaiódzásnak, a zsinati anyag nem 3! felelő kialakításának' az egyetemes lelkészi kívánt funkcionálásának hiányát kellene ta nunk, ha nem tartanánk épp úgy a,z ily egye te ji célok és munkák iránti, gyakran szinte egy mesnek látszó közönyt. A gyűlésekre és érttel l ekre az utóbbi időkben mind ritkább esetté v ha a lelkészek és felügyelők közül valaki al! mányos kötelezettség, vagy más egyéni vona zás nélkül megjelenik. Különösen visszatetsz> termelő gyülekezetek lelkészeinek részvétlenso Alkotmányos bajaink egy másik lény; magyarázójának mutatkozik, hogy egyeter egyházunk magukban szinte zárt gyülekezete) tagolva s egyháztársadalmi életben egysége.— Ez a baj! Mindenki gyáva ... Kigomboltam a köpenyem, ki a blúzom. —Tessék levagdosni. Tétován tekintgetett. Emelte bieskás ni kát... S ahogy motoszkálni kezdett blúzom g’ lérján... folyóssá vált szemem megköves,- könnye, egyetlen csepp végiggördült arcomon, császár kabátjáért... A csillagokért, amiket I csülettel szereztem, viseltem ... Vagy mit tudó én, miért?! — Talán az elmúlt szép Magyaré szágért... Talán a magyar testvérért, aki a m gyárt öli, bántalmazza ... A könny tudta: miét Ez ok nélkül nem csurran ki a férfiszemből. A könnyem rákoppant a tengerész kezefejé1' s mintha tűz égette volna meg hirtelen, kapta kezét. Szinte ijedten tekintett reám. — Főhadnagy ur sir?' — Nem, fiam. Valami a szemembe esett. Por szemét... Vadul vágta földhöz a rohamkést. — Az Isten verje meg azt is, aki testvérkéi nyúl. Hiszen én is magyar vagyok ... Nyújtottam feléje kezemet. — Látod, látod ... Azután hirtelen fölkapta a bőröndömet s ez zel és puskatussal csinált utat a csufondáros tö:> megen keresztül a váróterembe. Ott megkérdezte merre utazom, hogy helyet csináljon a vonaton. Merre? Hova? — Magam sem tudtam. Nem , vár már senki — csak egy fejfa. De ez vár — oda'5 megyek. Két napi gyötrelmes utazás után egy bakonyi
