Evangélikusok lapja, 1924 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1924-03-09 / 10. szám
1924 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3 kellőleg1 egybe nem olvadva, vagy olvasztva s a lelkészek is és világi felügyelők is egymástól meglehetősen elkülönülve, közös munkára nem egyesülnek, mi egy öntudatos, határozott közszellem kialakulásának erős gátjául szolgál. Nincs meg a természetes társadalmi érintkezés — hiányzik ekikép a részek természetes összetétele, az egyetemes érdekek felismerése, az összetett munkálkodás, a kölcsönhatás és bírálat, a nemesebb kiválasztódás, a nagyobbszerü munkához való l>ensö növekedés, az értéktelen részek kiselejtezése, az értékeseknek egyetemes kiemelése stb. Nem mutatkozik-e ez a részlegesség néhol a tevékenységben kellő szabadság és intenzitás, másutt az egyetemes egyház érdekeivel való kölcsönhatás és a megváltót ott viszonyokkal való számot- vetés hiányában? A vallástanárok alkotmányos helyzetében, valamint a hitoktatásban is? Nem érez-e a mai kor lelkészi karának szociális érzéke a segéd lelkészek alkotmányos helyzetének megállapításában hiányt? Stb. stb. Még sok részletkérdésre lehetne kitérni s talán az alapkérdéseket is több oldatról megvilágítani. E cikk írójának azonban nem tudományos tárgyalás volt a feladata, amelyet egy egyházi Lap keretei el nem bírnak. Inkább arra törekedett, hogy* áldást hozó vita induljon n>eg o kérdések körül, hogy azok, akik formailag is kötelezve vasútállomáson állt meg velem a vonat. Valamikor repeső örömmel ugrottam le — most lassan, fáradtan kászmálódtam ki legutolsónak. Letettem a böröndöm. hónom alá fogtam kardom, s meggömyedten álltam a vonat mellett. Néztem az állomás zagyva közönségét. Tekintetem önkénytelenül őt kereste, a lelkendező, elétn- siető sudár leányalakot... Déli bábos dit játszott velem az emlékezet. Azután vártam, legalább a kis szöszke cselód - leány kapja el a kézitáskámat s csillogó szemekkel intsen: — A kisasszony is i*t van ám!... De senki — semmi. Csupa ismerősen ismeret len minden. A röttvörös állomásépület megfakult, s idegenül ment el mellettem a pléhgalléros főnök is, akit pedig jól ismertem. Szemlélődés közben azon vettem magamat észre, kiürült az állomás; a vonatok elmentek, az utasok szétoszlottak s én egyedül maradtam a vágányok között, mint egy mcggörbült fatörzs. Lassan, tétován indultam a kijáratnak. Kerestem az omnibuszt. Nincsen. Kocsi sincs. Es scuki- sem volt, csak egy üres, csatakos tér, amelyből a fenyves felé tekergődzött a városba vezető országút. Végre egy hordárféle vetődött oda. Kérdem: — Elment már az omnibusz? Mosolygott: — Omnibusz? Talán már ol is tüzelték. Régen volt, amikor az járt. — Igaz. régen volt... Hát kocsi? lesznek egyházunk alkotnlányrefomjjónak irányításába befolyni; e kérdéseik súlyát egyénileg és erkölcsileg is átérezzék; s viszont azok a lelkészek és felügyelők, akik a zsinati tanácskozásban részt nem vehetnek, mégis érezzék át, hogy ez ügyhöz közük van és képességük, tapasztalataik arányában hozzá kell esz ól ni ok. Hogy összehordjuk azt az anyagot, amelynek alapján az alkotmányreformot helyesen végrehajtani egyedül lehetséges, — nem egyéni, hanem egyetemes és tárgyi alapon, egyrészt a meglévő viszonyokkal számolva, másrészt a jövőre, eszményeink megközelítésére nevelő szándékkal. E cikk írója szívesen viseli d a felvetett gondolatok kritikáját, sőt akár cáfolatát is, ha azzal egyházunk javára, magasabb igazságra jutunk. összefoglalva: célom az volt, hogy magasabb szempontok iránt fogékonyabbak legyünk; hogy alkotmányunk reformjának munkáját inegvilá- gitKíi a historikus, lelki jelenségeire és szükségleteire rámutasson a pszichológus, hogy szigorúan alkotmányjogi, közigazgatási, kulturális, belmisz- sziói, erkölcsi, anyagi s ideális feladatait és coljait konkrét adatok összehordásával megvitassa az arra hivatott lelkészi és felügyelői kar, — a nevezett szervek tagjainak é» egyetemének megannyi vezetője és irányitója. Kemenesaljái. — Ide már azok se jönnek ki. Az öreg Weisz fűikkoros megholt, a iia meg autón jár ... Nála hagytam a csomagom, elindultam gyalog. Valaha sokszor megjártam ezt az utat, s ahogy ismét agyagos sarát ta|>osta lábain minden lépésnél, minden fánál, kanyarodénál újabb emlékek röppentek elém. Késő őszi hangon busongott körülöttem a fenyves. A városi erdő. Szivembe fogódzott ez a hang; úgy éreztem, Valaki karomba fűzi karját, szomorú arccal hozzám hajol s busongó mesét suttog a temotökertökről, ahova idöelött elmennek azok, akiknek olyan a hangja, mint késő őszszel a fenyvesekké. Az övé ilyen volt... Egy helyen szétnyílt a fenyves s elém jött a hegyről leszaladó völgy, mélyén a patak, rajta malom. Ekkor is kattogtak a kerekei, de a reája árnyaló mogöregült harsuk csupaszon nyújtották karjaikat az ég alatt gomolvgó ködalakok felé. — Egyszer együtt jártunk ott lent a völgyben, nefelejcset szedtünk s mesét álmodtunk a boldogságról. Tavasz volt, a malom körül illatoztak a hársak. A yirágkelyheket méhek hörpmtgettek s fehér mámort zsongtak sziveinkbe. Dajkadalt kattogott, a malomkerék, lapátjáról bohón, játékosan csobogott., sziporkázott a patak viz. A kis faludon álltunk egymásmelleit. Néztük a tovasiető patakot, benne az ezüst, testű halacskák pajzán keringőze- sé»t. És talán irigyeltük őket egy kicsit vagy nagyon, nagyon. A patakot azért, mert szabadon
