Evangélikusok lapja, 1924 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1924-01-06 / 1. szám
EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3 1KM tesitheti. £s ezek az utak, ahol haladásunkat sem a szegénység, sem egyéb földi hatalom meg nem akadályozhatja, nyitva vannak előttünk; vannak a munkásságnak terei, amelyeken mi vagyunk az erősebbek, ahol 'sem az uralomra vágyók, sem a zabolátlanság sötét lovagjai nem versenyezhetnek velünk. Hiszen Krisztus urunkat és az apostolokat is nem aranynak vagy drágaköveknek halmaza ruházta fel világhódító erővel, hanem azok a lélekboldogitó igazságok, melyeket nemcsak szájjal hirdettek, hanem egyszersmind saját életük példájával az emberek testi szemei elé alLitot- tak. Minthogy pedig a mi önérzetünk abban a tudatban gyökerezik, miszerint Krisztus urunk evangéliumát a mi oltárainknál hirdetik legtisztábban, legigazabban; annálfogva nekünk legfőbb kötelességünk, élethivatásunk a krisztusi eszméknek és igazságoknak nemcsak prédikálása, tor jesztése, hanem a köz- és magánéletünkben, intézményeinkben félreérthetetlen megvalósítása. Ettől a munkásságtól 9emmi földi hatalom, még a szegénység sem tilthat el berniünket. Ls valljuk meg ösziutén, önámitás nélkül, hogy ezen a téren sokkal kevesebbet tettünk, mint amennyit hivatásunk szerint teunünk kellett volna. Hálás szívvel olvastam Szerednyei észre sokan kidőltek mellőle ... A tengerek tudnák megmondani: hányán . . . A hivei szerették. Pedig az ostor neiu vágott oly élesen, mint az ö szava a bűnös leikébe, de ha vigasztalni kellett, — amire pedig. Istenem! milyen nagy szükség volt ezekben a nehéz időkben, — akkor úgy simogatott, enyhített a szava, a*.ár a hárfa zengése. Minden idejét a híveinek szentelte s azok most, hogy évek múltán újra visszatért közéjük, nyomorúságuk melleit is boldogok voltak. Mert csak azok tudják, mi az a nyitott templom, akik láttak bezárva és be akartak menni az ajtóján, ámde nem tudtak. Csak azok tudják, milyen az Igétől hangos templom, akik hiába várták, hogy megszólaljon a pap a szószéken . . . Könnyű elmenni egy nyitott templomajtó mellett, bbzen ineg vau a lehetősége, hogy bármikor bemehetünk, óh, de milyen nehéz elmenni egy olyan templomajtó mellett, amelyre az ellenség tett nagy, felnyithatatlan lakatot! ... A kajáinak mindezt jól tudták. Most újra nyitva volt a templomuk, újra gazdája volt mellett»* a papiaknak. Mehettek oda tanácsért, vigaszért, örömmel, panasz- szal, enyhülés nélkül nem tértek vissza. A pap a híveinek, a hívek viszont a papjuknak viselték gondját. Magányos ember létére jól is esett Szentuiik- lóssynak a gondoskodás. A tanulás, a hányt-wtett élet mellett, nem ért rá féfczk**t verni, mire meg elkészült a fészek, gályára hurcolták. S azóta annyi volt a tennivaló itt a pa- rochián . . . Most is legénye« vacsorát fogyásztgatott: ropogósra sült fehér cipó, méz, tej volt előtte a lenabrosszal leteritett kemény tölgyfaasztalon. Az álmos téli eete eső nőjében .•< becsületes munkát végző emberek nyugalmával, jóízűen evett, mig nem egy kínos rángatás torzította el derült arcát: a gályakötél, az evezőlapát, a rablánc fakasztotta sebek nyilaltak bele fájdalmasan a karjába, derekába, lábába . . . És nem Ízlett tovább g falat — húzta az ágy. Fevételeit, iskoláink szolleméröl o lap 20. számában. „Iskoláinkban úgy a nevelés, mint a tanitás munkájában — írja a cikkíró — mindenkor protestáns egyházunk szellemében kell eljámiok, lelkületűkben, munkájukban protestánsoknak kell lenniük.“ Szükséges volna tehát az iskolavizsgálóknak kötelességévé tenni, hogy kiterjesszék figyelmüket az iskola szellemi életére. Jelentéseikben megfeleljenek arra is, hogy a gyermekek magaviselet« egymás iránt és tanítójuk iránt, azok hitbuzgósagiu kötelességtudása, fegyelmezettsége mennyiben felel meg az evangéliumi ke- resztyénség követelményeinek Mert a hitoktatásnak és az iskolai nevelésnek testvéri egyetértésben kell fejleszteni a gyermek testét és lelkét azokban az iskolákban is, ahol a kertészkedés c két liga nem egy kézben van. Továbbá tanáraink és a felügyeleti hatóságok Lankadatlan szigorúig)^ őrködjenek középiskoláink és nevezetesen ÜKHilógiaj fakultásunk szellemére, hogy ifjúságunk körében el ne barapódzhaasanak leLekvaditó s társadalom bon tó eszmék vagy olyan idegen szokások, amelyek sem a kereszténység szellemével, 9em a nemzeti érzülettel, sem a reverenda tisztaságával és méltóságával nem egyeztethetők össze. Aztán gondot, lelkiismeretes gondot kell forküdni készült. De a házőrző komondor azt tanácsolta: Ne még! Ilyen keményre fagyott téli időben bemerészkednek a toportyánok a hazak közelébe: hátha attól riadt olyan ijeut hangúvá a kutya. A botjáért nyúlt, egy meztelen souifag) ökörért és indult kifelé, nehogy kárt tegyen a tenevad. Marokra lógta a fütyköst, egyet suhintott vele: az a toportyán se kívánkozik többet a falu felé, amelyiket ezzel megüt.. A gádorajtót erősen rázták. A tisztelete* letető1 a botot, a farkas nem rázza az ajtót, már pedig a pap emberre nem emel kezet. Azután nem kérdezte: ki az, mit akar? — hiszen a papiakban Istené a szállás. — hanem szó nélkül ajtót nyitott. A sötétből beszólt valaki: Az Lsten szolgáját keresem. Én vagyok. Lépjen beljebb! Alacsony, vállas fiatal férfi lépett be. Rongyos torzonborz külseje nem gerjesztett bizalmat, a tisztelete« mégis szívesen biztatta: — Menjünk a melegre. És csak ott bent, mikor,már leültette a jövevényt a pirosszemü kandalló mellé, a farkasbőrös korevetre, kérdezte meg: — Mi járatban van, felebarátom? A kérdezett mellére horgasztotta a fejét: — Erdőssy Mihály zemplénmegyei nemes voltam egykor, otthontalan bujdosó vagyok ma ... Ha nem szól többet, a pap akkor is tud már mindent, hiszen egymáshoz olyan hasonlatosak és mindennaposak voltak ezek a tragédiák; de a bujdosó ttizbegyűlt szemekkel, keserűn* vált arccal folytatta. — Szép, fehértornáoos kúriánk állt a szolid folyású, szőke Bodrog mellett . . . Német zsoldosok kivertek belőle bennünket ... Azóta bujdosunk egyre, mindig messzebb . . . Most a Bakony ad menhelyet. Velem van édesapám is, de mát nem sokáig . . .
