Evangélikusok lapja, 1924 (10. évfolyam, 1-43. szám)
1924-01-20 / 3. szám
X. évío’vam. Budapest 1924. január 20. ____________3. szám S ZERKESZTŐSÉG: Budapest, IV., Deák-tér 4. sz. Alapított!: or. RAFFAY SÁNDOR Előfizetési Ar negyedévre 5000 K Szerkesztőiért felelői: Or. CSENGÖDY LAJOS Egyes szám ára 500 korona. Hirdetési árak megegyezés szerint. Megjelenik minden vasárnap. Kiadja: A LUTHER-SZOVÉTSÉG. Postatakarék cheque-szám: 1290. Egyházalkotmányunk reformja Az összehívandó zsinat előkészítő munkait nem ismeri a közvélemény, melyet épen megnyilatkozásra hívott fel e lap egy korábbi cikke. Az mindenesetre helyeselhető, hogy az egyházi közvélemény figyelembevételével óhajtják. egy hátunk törvényeit megalkotni. Így bizonyára szorosabb lesz a kapcsolat az egyháztagok és ai alkotmány között, ami a jelenben csak úgy nagy általánosságban van meg. eltekintve kiváló egyházjogászainktól. Az Kétségtelen és évek óta hangoztatott dolog, hogy egyházalKOtmányunk reformálasának az ideje elérkezett. Az alapelv, mely szerint „minden hatalom az egyházközségből ered“, (11. (j.) maradjon meg ezután k», de épen ezért nagy gondot kell toruitaui arra, bogy az egyházközség a „szentek közössege“ legyen. A régi, illetőleg a jelenben érvényes alkotmánynak van erre nézve egy-net igen fomos inter ne» je se, amely vagy egyáltalán nem, vagy nem inegielelóen hajtatott végre, ilyen a 30. §., mely határozottam előírja, hogy „a lelkipasztorkodás kellő módón gya- koroinatása végett ötezer leikenKént, leikészi körönbe osztatnak be“ a tízezer léleknél nagyobb egyházközségek. Nyugodtan kérdezhetjük, hol történt meg e2 az előrelátó, bölcs rendelkezést Nagy gyülekezeteket központilag lehet kormányozni, de kelló módon lelkipásztori gondozásban részesíteni nem lehet. E bölcs és evangéliumi intézkedés végre nem hajtásának szomorú mulasztása bűn volt, melyet követett és kövei a büntetés. Nézzük meg azokat az egykor virágzó nagy gyülekezeteket, ahol ezt a szüksegszerü felosztást nem vitték keresztül, milyen lesújtó képet mutatnak. Egyháziatlanság, reverzális veszteségek, ezerféle szektáskodás itt terjed, és gyöngíti az egykor domináló evangélikus többséget hanyatló kisebbséggé. Neveket azért nem említek, mert csupán elvi szempontból tárgyalom a kérdést s a személyeskedés leghalványabb gyanúját is kerülni óhajtom. Arról se akarok beszélni, hogy ilyen helyeken a törvény hivatott őrei az egyházközség vezetői. Azt azonban leszögezhetem, hogy különböző egyéni érdekek, — mintáz időleges nagyobb teherviselő vállalásától való vonakodás, helyenként esetleg némi jövedelem- kisobbedés — ütközött össze az egyház életbevágó érdekével, melynek eredménye, hogy elöbb-utóbb mindkét fél vesztes lesz, de legfőképen r.z egyház. Meg kell reformálni az egyházközségi tagságot is. Kevés ehhez a 13. §. és a 35. §. meghatározása. Előbbi azt mondja, hogy az „egyház kormányzatába minden önálló egyháztagnak joga van befolyni“, „minden önálló egyháztagnak kötelessége az egyház terheit aránylagosan viselni“. Ennek a túlságosan általános, nagyon gyenge meghatározásnak méltó folytatása, amit a 35. §. mond. mely szerint az „egyházközségi tagok részt vehetnek az isteni tiszteletben, élhetnek az egyházi kegyelem eszközeiéit*, választhatón tisztségekre stb. Csodálkozhátunk^ogyan lehetett ennyire lazán felállítani* az egyháztagság kritériumait. Lathatjuk, hogy csak egyetlen kötelessége van: hozzájárulni az egyházi teriieknez, de már ií-tentiszteletre járni, szentségekkel élni, példás, keresztyéni módon járni, egyhazához való hüBégbeu maradni, s e hifeégnek minden következményét is viselni, már nem kifejezett kötelessége. Természetes, hogy vannak közönyös, megrögzött templomkerülö tagjaink, akik a keresztyéni életben V se tündökölnek, de azért vezetői tisztségekre is vá- liszthatók, családjukban eltűrik az egyház iránt való hűtlenséget, nincsen szavuk, amikor evangélikus egyházukat. vagy a protestantizmus ügyét támadás vág)' veszteség éri, képesek házassági tanúként szere* pelni ott, ahol egyházuk kárára kötnek reverzálist stb. stb. Szomorú, hogy ilyenek is vannak nagyobb- részükbeu hithü *s buzgó presbitereink, egyházi vezetőink között, akiknek mindannyiuknak örállás a hivatásuk. Itt nyomul előtérbe az egyházi fegyelem kérdése. Szigorúan körül kell határolni az eg\haztag>ág fogalmát. Az egyház olyan magas szinvon ilon álló erkölcsi testület, mely föltételeket állíthat az elé, aki hozzá akar tartozni. Minél en.elkedi ttebb a szellem, mely ezt a közösséget áthatja, minél magasabb kívánságokkal lép fel, annál értékesebb lesz a tagsága. Ne féljünk értvényesiteni az egyénekkel szemben azokat a magas erkölcsi tanításokat, amelyek evangélikus egyházunk alapelveiből, vagyis az evangéliumból, indulnak ki. A valóságban úgy fast a dolog, hogy mi ál ta hin ose ágban igen szigorúnak, de az egyénekkel szemben túlságosan elnézők vagyunk. Ami presbiteri alapon nyugvó alkotmányunk lehetővé teszi, hogyr az egyháztagok bizonyos egészséges kiválasztód ásón menjenek keresztül. Állítsunk fel szigorú szempontokat a presbiterekkel, az egyházi vezetőkkel szemben. Ne rang, ne hivatali fokozat legyen az, amit elsősorban nézünk a választásoknál, hanem az alkotmányban is lefektetett elvi föltételek, főképen a hithüség és komoly keresztyénig. őrködjünk éberen afölött, hogy' egyházi életünk nitvallásszerüen fejlődjék. Aki figyeli a*jelen vallási viszonyainak alakulását, könnyen megállapíthatja, hogyr konfcsszionálie, hitvallásszerü. Az egyháziasság ébredezöben, kifejlődőben. Örömmel kell ezt látnunk, mert egészséges fejlődés. Kinövései lehetnek, de azokat megfelelően lehet tompítani. Különben is nálunk evangélikusoknál, ahol a Krisztus evangéliumából kell fejlődnie az egyházias életnek, nem fenyeget a türelmetlenség veszedelme. A mi vallásunkban van annyi pozitív érték, hogy kicsinyes féltékenykedésből nem kell a türelmetlenség mesterségesen köszörült fegyvereihez nyúlnunk. Mi tudjuk a ma-
