Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-04-01 / 13. szám
1923 HVAj*GálilE{USOlt LkAPJA 3 A megnyílt Sír ünnepén... templomainkról... Imádkozni mindenütt lehet: ama bizonyos zártajtaju kamarában éppen úgy, mint avéghetet- len természet ölén, azért hiába, mégis a templom az a hely, mely áhítatot ad a léleknek, megnyugvást a gondolatnak, szárnyat az imádságnak. S azért gyakran elgondolkodom afölött, miért is vannak a mi templomaink az istentisztelet idején kívül mindig elzárva. A többi templomokba bármely percben betérhetni, pedig némelyek igazán vagyonokat £rő drágaságokat rejtenek misztikus félhomályukban. Mig úgy nálunk, mint az északi protestáns országokban nyitott templomajtót csak nagy-nagyritkán találni. Nekünk tehát csak meghatározott napokon és órákban lehet látogatóba menni Isten házába. És sajnos — vagy talán éppen azért — még ezeket a gyér fogadónapokat sem igen használjuk ki. Sok lelkésszel hozott már össze az élet, de ha a beszélgetés éppen erre a tárgyra terelődött, még egytől sem hallottam, hogy meg lett volna elégedve temploma látogatottságával. Én nem akarom a hanyag templomlátogatókat védeni. Távol legyen tőlem. Tudom. Ha valaki igazán el akar menni, a legtöbb esetben el is megy. Nézzük csak vasárnaponként a kath. templomba- és ból özönlő embertömeget. És mégis, néha igazán az emberi akaraton kívül eső dolgok tartják vissza az utolsó pillanatban. A gyerek, cselédügy, váratlan vendég stb. stb, sokszor a legegyszerűbb, legprofánabb dolog; 20 perc, 10 perc, de elmúlt a templombamenés ideje, elkéstünk. Pedig szerettünk volna elmenni. Egész nap rosszkedvűek vagyunk, de hiába. AZ IRODALOM BERKEIBŐL eowoawwweaotBOWKiieaoBaaeaowoeBoeBotuewyTBfvacxiagxi Strindberg „Husvét“-ja. Strindbergnek alig van harmonikus alkotása. A legtöbb művéből örömtelenség, elkeseredés, gyűlölet árad ki. Jelleme úgyszólván neuropsychopatikus alapon fejlődött ki és ez a diszharmónia rányomja bélyegét műveire is Vannak oly alkotásai is, pl. az „Inferno“, melyek egyenesen patológiások. De honnan ez a diszharmónia? Ha ezt egy gyökérből lehetne levezetni, akkor meg is volna magyarázva a „Strindberg-probléma“. Csakhogy ez nem oly könnyű dolog. Annyi bizonyos, hogy nem annyira terheltség volt az nála, mint inkább szerencsétlen életkörülmények eredménye. Az ö élete végig csalódás, szenvedés, valóságos tragédia. Csak egy néhány kimagasló pontja volt életének, mikor úgy látszott, hogy egy időre legalább megtalálta az élet értelmét és vele lelke egyensúlyát. Egy ilyen rövid időszaknak a dokumentuma: „Husvét“ cimü drámája. Abból az időből, midőn nagy lelki krízise után a pozitív keresztyénségben talált egy időre megnyugvást (1900.). Aháromfelvonásos passzió-játékban egy családdal ismerkedünk meg, melyre csőstül rászakadt a szerenAztán meg még az istentiszteletekre is behatol az emberi gyarlóság, a világi hiúság. Sokszor a legsemmisebb dolog eltereli a figyelmet a szentbeszédről, elvonja a lelket az igazi mély áhítattól, mely nem hall egyebet, csak a Megváltó vigasztaló, biztató és bátorító szavait, nem lát egyebet, csak a jóságos Isten végtelen irgalmát, nem gondol egyébre, csak a hit gyógyító balzsamára, a vallás vigasztaló erejére. De . . . Sétálok, járkálok. Bevásároltam. Szóval kint vagyok. Remeken süt a nap. Gyönyörű tavaszi idő. Lelkem ujjong a természet ébredésén. Ünnepi hangulat tölt el. Nyitva a templomajtó. Bemegyek. Egy lélek nincs ott. Egyedül vagyok az Istennel. Elmondok egy rövid imát. Nem kell hozzá imádságos könyv. Másnak az érzése, másnak a szava. Nem. Csak egy sóhaj. Es az én Istenem megérti azt. Öröm ért; bánatom van, nyugtalan a szivem. Bemegyek az én Istenemhez. 5 percre, 10 percre. S nyugodtabb vagyok. Oly szép, oly boldogító az, ha akkor mehetek az Isten házába, mikor szükségét érzem. Tudom, hogy a zárt templomajtók százados szokását az én kedvemért nem fogják megváltoztatni; lehet az is, ha megnyílnának az ev. templomok ajtai, azokba akkor is ritkán tévedne valaki, mint ahogy az egyetlen nyitott ev. templomban, mellyel életemben találkoztam, egy lélek se volt. De éppen az a negyedóra, melyet ott töltöttem nagy aggodalmamban, szomorúsággal, kétségbeeséssel a szivemben és annak a megnyugtató, vigasztaló érzésnek, — amely akkor beleszállt zaklatott szivembe — a visszhangja, utóképe még sokáig, sőt még ma is ott rezeg a lelkemben és azért csétlenség. Az apa, aki mások pénzét elsikkasztotta, emiatt a börtönbe került. Az anya életösztönből védi az urát, de lelke mélyében homályosan érzi annak bűnét Főhitelezőjük (Hindquist) minden percben kiűzheti őket a házból. Legnehezebben viseli a család szégyenét a nagykorú, önérzetes Elis, menyasszonyával Krisztinával, aki egyszer mar felbontotta az eljegyzést. A cselekmény Nagycsütörtökön indul meg. Elis megtudja, hogy egyik tanítványa, Petrus, bölcselettudorrá lett, úgy hogy Elis egyik munkáját kiirta, de azért mégsem hivta meg őt diszlakomájára. Majd haza jön a háznál lakó Benjámin és jelenti, hogy a latin nyelvből megbukott, ami, Benjámin lévén a legjobb tanítványa, nagyon árthat Elis tanítói hírnevének. És hazatér a fiatal Eleonóra, a ház leánya, akit a családi szerencsétlenség annyira megrázott, hogy gyógyító intézetbe kellett szállítani. De csodálatos, hogy épp e borzasztó környezetben fakadt ki felkében a segítő szeretet és a hit virága. Ő hoz uj életet, gyógyulást e meggyötört családba. De az ő egész magatartásában van valami álomszerű. Hazatérőben a maga ártatlanságában bement egy virágüzletbe, kiválasztott magának egy sárga húsvéti liliomot és mivel ember nem volt a boltban, egyszerűen letette a pénzt a névjegyével együtt. (A virág: szimbólum ; a sárga liliom a svájci néphit szerint fájdalomcsillapító.) A második felvonás Nagypénteken megy
