Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-03-18 / 9-11. szám
1923 HVRrtGáliimJSOn HAPÜA 3 Történelmi fordulópont magyarhoni evang. egyházunk történetében 1923 febr. 8-ika. Ezen a napon irta alá nagybányai Horthy Miklós kormányzó ur egyetemes egyházunknak az Erzsébet tudományegyetembe bekebelezett teljes jogú evang. hittudományi kar szervezésére vonatkozó alapítólevelét. Amikor ez a jelentős esemény bevonul egyháztörténelműnk tárába, lehetetlen, hogy ismét meg ne emlékezzünk arról a hosszú-hosszú és nagy küzdelemről, melynek aktáit Ofőméltósága most lezárta. Régi, szent vágyak, a felfelé törés, a tudományosságunk hivatalos elismertetésének régi óhajai teljesültek végre-valahára. Az bizonyos, hogy tudósaink ezáltal nem lesznek nagyobbak, mint eddig voltak, bizonyos, hogy egyházunk tudományos tevékenysége enélkül is kifejtette a szomorú lehetőségek közt a maga maximumát, — de az is bizonyos, hogy ezáltal nemcsak befelé, hanem kifelé is elfoglalhatja azt a pozíciót, amely méltán megilleti. Végre... a jóval kisebb és gyengébb osztrák testvéregyház után több, mint száz esztendővel. S ha Bécsben éppen azért állítottak fel evang. theol. fakultást, hogy a magyar ifjúságot a reformáció hazájának német egyetemeitől tartsák távol, úgy most ennek a fakultásnak lesz kötelessége, hogy ne a kényszer, de ne is a kényelem, hanem a tudományos színvonal, a fölény hatalmával tegye meg ugyanezt. Egyházunk elévülhetetlen érdemekkel koszo- ruzott vezérférfiai, Dr. Raffay Sándor, Kapi Béla püspökeink, Dr. Zsigmondy Jenő, Dr. Magócsy Dietz Sándor, Dr. Szelényi Aladár és a többiek megtették a maguk kötelességeit, amikkel a múltnak és a jövendőnek tartoztak. tálunkban, amikor bejő egy adakozásáról közismert hittestvér irodánkba s megkérdi, milyen célokra folyik most a gyűjtés. Egy-kettő-három-négy-öt — nem elégi — hat-hét-nyolc s elmondtunk mindent. Felírja magának. S mindenik mellé egy számot. — „Nézzék — úgymond — ennyit tudok most adni, most nehéz esztendőm volt... de inkább lemondok a szokásos évi uj ruhámról, s az árát inkább odaadom, ahol nagyobb szükség van rá.“ — S átad 40.000 koronát. — A hivatal mozgalmas képe egy percre elcsöndesül. Tiszteletére a gondolatnak, mely adakozónk agyában született meg... Saját magán érezte, mennyivel könnyebb neki azóta, hogy a bibliát forgathatja kint a Szegényház ápoltjainak nem nagyon rózsás párnáin — hát nehezen összekuporgatott koronácskáiból 100 koronát küldött be ... -né á lelkészi hivatalhoz bibliaterjesztésre. Úgy gondolta, a könyvdrágaság idején ez most nagyon aktuális. Fakó arcok, pesti arcok tengerében, akiknek a szemeiből az evangélium erői sugárzanak elő — Most már a fakultáson a sor, hogy tudományos kincsekre váltsa majd mindazt a sok százados fáradtságot, küzdelmet, reményt, amely megalapítását megelőzte. Amikor most az alapítólevél részletes ismertetése .helyett csak a legfelső hozzájárulás felett érzett örömünknek adunk kifejezést, el nem mulaszthatjuk, hogy ki ne emeljük Dr. Raffay Sándor püspök fáradtságot nem ismerő kitartását a fakultás megvalósítása körül, amely ha nem is abban a formában történt, melyben elgondoltuk, mégis nemcsak a Kapi Béla püspök által erőteljesen felkarolt soproni kollégium, de egyházunk életében is jelentős esemény. A kemenesaljai egyházmegye lelkészei komoly és igazán utánzásra méltó álláspontot juttattak kifejezésre egy régebbi értekezleten, amelyen az evang. sajóüggyel kapcsolatban a sok tennivalót, a sok feladatot úgy látják megoldhatónak, ha egy kizárólag gyakorlati jellegű egyetemes lelkészi sajtóorgánumot teremtünk, amit minden lelkész járat — felemelt előfizetési dij mellett is. — Sajnos, ma ez még anyagiak miatt megoldhatatlan, de addig is, mig e téren is tenni lehet valamit, addig ír vegyük körül ezt az egv meglévő oltárunkat s a lelkészi kar a maga tudásával, hitével jöjjön és segítsen minél élénkebbé és változa- osabbá tenni lapunkat, hogy minden hittestvérünk érdeklődését illő módon ki tudjuk elégíteni. A legfőbb jó. . . Átlőtt szívvel feküdt a kopórsó párnáján, könnyes szemek gyertyafényben csillogó koszorúja vette az életbe belefáradt fiatal szivet körül, aki önmagától eldobta az életet. Munkástársai nevében búcsúbeszéd hangzik fel. Arról szól, hogy hiába „az élet a legfőbb jó“, az élet minden ... Ha nem lett volna oly szomorú az esemény, tán még mosolyt is fakasztott volna a szónok megállapítása: — vagy azért dobta el a fiatal halott magától, mert ez az élet a legfőbb jó? — Ha egy önkézzel átlőtt szív nem, ugyan mi fogja meggyőzni a munkástárs gondolkozását, hogy valami más, egészen más a legfőbb jó ?! azok az elmúlt esztendőben csak az egyik lelkészi hivatal utján 308.000 koronát adakoztak mindenféle jótékony célra ... Pedig ebben az évben volt a templomrenoválás is, amely a szükséges 2 millióból már több mint egy milliónyi szabadadakozásból befolyó fedezetet talált... Itt volt a karácsonyi vásár is, mely 2 délutánon 200.000 korona jövedelmet hozott jólelkü hölgyek, kedves lánykák buzgólkodása folytán s ezenfelül a felemelt erős adókulcs! Mind azt mutatja, hogy bármi sok baj, nehézség közepette is, ma még sok, talán túlsók, most még anyagilag sem honorálható önfeláldozások áron, de működik az evangélium szelleme s megállapíthatjuk, hogy nem kősziklából álló, hanem Istennel törődő szivek termő talaján. Ev. egyházunk életíve magasba lendült. Bárcsak minél egyetemesebb lenne e lendület országszerte, ott is, ahol a pestieknek ilyenekben talán előtte is járnak, ott is, ahol messze maradnak tőle el... És ki tudja, talán nemcsak a nagy pénzszámokhoz, hanem valóban az Istenhez is közelebb viszi az evangélikusokat e lendület... Az Istenhez, ki mindent számon tart... Az eltemetett gondolatokat is... Husvét előtt is . . .
