Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-03-18 / 9-11. szám
4 HVAflGélilftUSO^ UAPÜR 1923 Nyitott templomajtókat! Részlet Saxlehner Ödönnek egy memorandumából, az intenzivebb egyházi életről. Kinek kell a templom? jött az ember ajkára, ha a háború előtti években vasárnap a templomba ment és azt majdnem üresen találta. Hiszen a templombajárás inkább divat volt egyeseknél, kik keresztyén voltukat a világ tudtára akarták adni. Másoknál talán érdek, hogy jó keresztyéneknek lássanak. Voltak olyanok is, kiket lelki szükségesség, igazi mély vallásos érzés, meggyőződés késztetett arra, hogy a vasárnapi istentiszteleten részt vegyenek. Olyanok is mentek a templomba — bár kevesen — kiket valami érzelmi momentum — bánat, kétségbeesés, hála — vitt oda. Azóta nagyot fordult a világ. A nemzeteken végig száguldott egy pusztító vihar, rombolva, gyilkolva és nyomában a pusztulás és enyészet maradt. Ami földi javakban elveszett, az majd csak pótolódik. Az elveszett emberanyag órási kárt képez, de ami az erkölcsök romlását illeti, az olyan nagy kár, mit évszázadokig fog megérezni az emberiség. Megrendült az erkölcsi alapba, a vallásba vetett bizalom, mert hiszen a világháború a gazoknak és hazugoknak adta kezébe a győzelem pálmáját és az árulónak, aki hatalmát érezteti a védtelenekkel szemben. A háború utáni rettenetes idő — különösen a kommunizmus, — a nehéz megélhetési viszonyok az erkölcsök teljes megromlását idézték elő, elsősorban az ifjúságnál, de még a meglett koruaknál is. Nagyon kevesen vannak, kiknek lelke romlatlan és szive tiszta. 0 A mai háború utáni időkben ugyanaz a négy momentum vezeti a templomba az embereket, mint a háború előtt, csakhogy igen nagy eltolódásokat tapasztalhatunk az egyes csoportokat képező személyek mennyiségében. Ugyanúgy megvannak a divat-templomba-járók, mint akik érdekből mennek az istentiszteletre. Ugyancsak megtaláljuk a templomjárók között azokat is, akik helíri szükségességből, mély vallásosságból keresik fel a templomot. De nagyon megszaporodott a negyedik csoport, azok, akik érzelmi momentum következtében mennek a templomba, akiket bánat, öröm vagy hála vezet az Ur színe elé. A mai élet szenvedése nemcsak testi szenvedés, a lélek is szenved, a lelket is kellene kúrálni, segíteni és istápolni, mert csak az erős lelkű bírja ki az élet nagy szenvedéseit és erről vajmi kevés gondoskodás történt. Az a néhány prédikáció, vallásos est nem kielégítő. Akinek igazán nagy szenvedése, nagy bánata van, nem keresi a társaságot, nem keresi a sok embert, az egyedül akar lenni mindenekelőtt. Mindenkinek volt már nagy bánata az életben, csak gondoljunk vissza, a nagy bánat bennünket nem a társaságba kergetett, még az istentiszteletre sem mentünk szívesen és ha lehet elkerültük azt, mert emberi tömeg látása bántotta, sértette bánatunkat. Akinek valaha nagy fájdalma volt az mindenesetre felkereste a magányt az erdő csöndjét, vagy a szoba valamely magányos csendes sarkát, hogy elgondolkodhasson a baja felett, hogy kisírhassa magát. Sajnálattal kell látnom, hogy a mi templomaink azon bizonyos negyedik kategória számára nincsenek nyitva Nem tud vigasztalódni az, aki pl. itt Pesten a vasárnapi embertömeg közé szorulva kénytelen a bánatát az Ur színe elé vinni és akarva, nem akarva, meg kell hallgatni mindazon sokszor egész más irányú, egész más témáról szóló, bár sokszor nagyszerű beszédet, amely a szószékről elhangzik. Nem mindig fogja az a prédikáció vigasztalni azt a bánatos, megfáradt embert, nem ad reményt a reménytelennek és nem vigasztalja a kétségbeesettet. Mert hiszen a mi templomunkba máskor nem mehet be, csak akkor, ha prédikálnak, pedig hiszen ha a templomba megyünk, Atyánk házába megyünk, ott jogunk volna nekünk négyszemközt is beszélni vele, jogunk volna magunk elé idézni a Megváltónkat, hogy elpanaszoljuk neki bajunkat és hogy vigasztalást kérjünk tőle. Tehát tartsuk nyitva a templomokat a hívőknek, adjunk alkalmat, hogy az Isten házában egy félórát megpihenjenek. Az a tény, hogy bemehetek egy evangélikus templomba vigasztalást keresni, vagy hálát adni a Mindenhatónak, azt az érzést kelti bennem, hogy otthon vagyok Atyám házánál, bármennyire szabad gondolkodású is legyek, bármennyire szuggerálom azt, hogy csak egy Isten van; tehát ha szükségét érzem, hogy templomba menjek, egészen mindegy, hogy katholikus, vagy evangélikus templomba megyek-e, nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy a katholikus templomban nem vagyok otthon, ott csak vendég vagyok. Ez az érzés tény és meg vagyok győződve minden evangélikusnál igy van Az evangélikus templomban jelenlévőkkel szemben lelkileg közelebb lévőnek érzem magam, mint olyanokkal, akikkel egy katholikus templomban vagy pláne az utcán találkozom. Ez az a bizonyos láthatatlan összekötő kapocs, amelyet a közös vallás képez. Nem hiszem, hogy bárki is ellent tudna mondani nekem abban, hogy az evangélikus templomban lévőkkel egy bizonyos közösséget, együvé- tartozást érezek. Azt hiszem, még sokkal inkább érzem azonban ezt az összetartást, ha én a templom csendjében találkozom hittestvéreimmel, mint akár ha egy nagy vasárnapi istentiszteleten jelen vagyok, ahol a pap a szószékről prédikál, ahol a zene, ének figyelmemet leköti és amikor a nagy tolongásban örülök, ha szerencsés vagyok egy helyet kapni. Tehát a templom nyitvatartása a lélek előkészítése, hogy a társadalom gondolata, annak szükségességének az érzése, az emberi lelkekben termékenyebb, felfogadóképesebb talajra találjon. Ha a templomot különösen első időben nagyon üresen fogjuk találni, ha lesznek negyed-, fél-, talán egész órák is, mikor egyetlen ember sem tartózkodik a templom szent falai között, úgy ez ne lankassza el reménykedésünket, mert hiszen minden kezdet nehéz. Ami itt évtizedek óta nem történt meg, azt előbb lassan kell tudtára adni az embereknek és lassan köztudatba is fog menni, akkor majd látogatottabbak lesznek a templomok is. Sokszor volt alkalmam megfigyelni, hogy vájjon a katholikus templomok tele vannak-e mindennap és nyugodt lélekkel mondhatom nem. Vannak idők, amikor benn ül 20—30 ember, de vannak olyanok is, amikor egy-kettő ájtatoskodik csak, vagy pedig egy sem. Egy bizonyos fokát a nagylelkűségnek látom abban, sőt egy nagyfokú konzekvenciát is, hogy én a templomot nyitva tartsam a nap bizonyos óráiban mindig, akár van látogató- sága, akár nincs. Megváltónk is magához bocsátotta az embereket, tekintet nélkül azok vagyoni, társadalmi állására és tekintet nélkül arra, hogy érdemesek voltak-e szine elé járulni, vagy sem. Az Ő jelenléte sok bűnöst szabadított meg bűnétől, sok tévelygőt téritett helyes útra. Ott van, az oltárképen az Ő képmása, segítsük azokat, akik az 0 segítő kezét keresik! A francia evang. zsinat elrendelte, hogy az ország összes evangélikus templomai állandóan nyitva tartandók. Az uj egyetemes felfigyelő, Báró Radvánszky Albert beiktatása március 22-én d. e. 10 ó. lesz Budapesten, a Deák-téri templomban és nagyteremben a következő tárgy- sorozattal: 1. A közgyűlés megnyitása, megalakulása és a hitelesítő bizottság kiküldése. 2. Az egyetemes felügyelőre beérkezett szavazatok felbontására kiküldött bizottság jelentése és a szavazatok eredményének megállapítása. 3. A megválasztott egyetemes egyházi és iskolai felügyelő meghívása a közgyűlésbe és nyilatkozata megválasztásának elfogadása tárgyában. 4. A templomban az egyetemes felügyelő eskütétele ünnepi istentisztelet keretében 5 A díszteremben az egyetemes felügyelőnek hivatalába való beiktatása. 6. Az egyetemes felügyelő székfoglaló beszéde. Az egyetemes felügyelő az üdvözleteket (küldöttségeket) a délelőtti tárgysorozat után a kisteremben fogadja. A folytatólagos délutáni közgyűlés tárgysorozata: 1. Elnöki bejelentések. 2. A zsinati előkészítő-bizottság jelentése 3. Az egyetemes pénzügyi bizottság jelentése a Luther-Szövetségnek nyújtott hitelről. 4. A tiszai egyház- kerület felterjesztése az eperjesi (miskolci) kollégiumi jogakadémia fenntartása kérdésében. 5. Jelentés a theol. fakultás kérdésének állásáról. 6. Az 1848. XX. t.-c. végrehajtásának kérdése. 7. Esetleg még tárgyalandó ügyek.
