Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-02-11 / 5-6. szám
2 BVftflGÓMF;ÜSOK 1923 összeállított presbitériumokból kiszorulva az egyházi élet egyik-másik dekadens jelenségének néma s tehetetlen szemlélői voltak. Egy ilyen széleskörű konferenciázás, mely a Szövetség vezetőembereinek a hallottakat összegező s a kialakult kívánalmakat leszűrő tanácskozásaival nyerne betetőzést, oly élénkítő hatással volna a gyülekezetek bel- életére, oly tömegesen vetné fel az eddig hallgatásra kárhoztatott, de belső értékekben gazdag egyéniségeket, hogy az egyházi életünk jövőbeni fejlődésére is egészséges hatással volna. Tollforgató embereinktől azt várjuk, hogy gondolataikat ne egyes szórványos esetekre, hanem a tapasztalati tények hosszabb sorozatának behatóbb megfigyelésére alapítva velős rövidséggel tárják elő. A tanácskozó zsinati képviselőket ne hosszú értekezésekkel, hanem tömör dolgozatokkal igyekezzünk támogatni. Ami végül a zsinati képviselőket illeti, az ő munkájuk a rendszerezés, a paragrafusszövegezés. Nehéz, nagy felelősséggel járó munka ez, melynek elvégzése természetszerűleg jogászainkat tolja az előtérbe. Ámde épen azért, hogy egyrészt az ő munkájukat megkönnyítsük, másrészt egyházunkat a jogászi szellem nem egyszer felpanaszolt túlsúlyának s egyoldalú érvényesülésének vádjától mentesítsük, múlhatatlan szükség van arra, hogy a zsinati munkálatok előkészítésébe híveink egyetemét is az eddiginél nagyobb közvetlenséggel bevonjuk. Mert a megalkotandó uj egyházi törvény a hatalom törvénye lesz. A hatalom pedig az egyházközségből ered. Sch. iiimmiiimmmmmiiiiimmiiimiimmmmmmmmiimniiimimiimmiiimiiimi Diákszövetségi konferencia. A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség országos téli konferenciáját febr. hó 2—3—4-én tartotta meg. A konferenciával kapcsolatosan február hó 2-án, családi estélyt is rendeztek. Báli emlék. Irta: Porkoláb István. A Czuha völgyére lassan, lágyan hullott a hó ; ellepte egészen, a hegyek lábánál téli nyugalomban szendergő falut, mellette a címeres homloku kúriát egyformán fehérrel. Bent, a kúria ebédlőjében, csendes délutáni hangulat suttogott. A nagyasszony a kályha melletti zsöllyében ült és a hóesést nézte. Van valami a hó hullásában, amit szívesen néznek el azok, akiknek mesélgető emlékeik vannak. A nagyasszony unokái, két sudártermetű leány, amilyenek csak a falusi kúriák melegében serdülnek meg- csudálni való szépekké, odahuzódtak nagyanyjuk mellé, vállára hajtották simogatáshoz szokott szép fejüket és álmodozva hallgatták a muzsikáló csendet. Az első bál emlékei zsongtak sziveikben s árnyas szempilláik mögül előkéklő szemeikkel úgy tekintgettek még az életbe, mint levelei közül az első szál tavaszi ibolya a fényes napsugárba. Arcukon öntudatlan vágy ült; minden leány közös vágya, amely titkos sóhajban száll el a félig- nyitott piros ajkakról; — „ügy szeretnék boldog lenni!“ A nagyasszony gyengéd szeretettel cirógatta kissé már reszketős kezeivel hozzásimuló unokái folyékony arany színében elomló dús haját és olyan hangon, amely nagyon hasonló a régi zongorákéhoz, megkérdezte: — Ugye, a bálra gondoltok? A tokaji evangélikusok. Dombóvár, Szekszárd, Kaposvár után a tokaji egyház az, mely olvasóinkhoz is kérő szavakkal kopogtat be. Adjatok ... ha csak pár koronát is, de adjatok! Isten házára kell a pénz, annak tehát össze kell gyűlnie. Az evangélium pislogó mécseseit fellángoltatni mindannyiunk szent kötelessége s ha egy ilyen kis mécses kialszik, az mindany- nyiunk közös gyalázata. A tokajiak rommálőtt imaháza s az esőáztatta, ablaktalan görög templom vendéghajléka egyaránt szomorú látvány. Segítsünk tehát a tokaji testvéreken s szívleljük meg alábbi felhívásukat. Kedves Hittestvérek! A reformáció legelső éveiben fogékony szivekre talált magyar hazánk e világhírű pontján a lutheri hitújítás. A nagy pátrónus, Drágffy Gáspár védelme alatt olyan erőteljes fejlődésnek indult, hogy 1542-ben az énekköltő s lutheri énekeket fordító Batizi Andrást mondhatta papjának. Azután a megoszlás és heves ellenreformáció elzavarta a pásztorokat, elfoglalta a templomokat, iskolákat, a híveket üldözte. Volt olyan szomorú idő, mikor egész Zemplén vármegyében egyetlen lelkész, csupán egyetlen helyen tarthatott istentiszteletet: az artikuláris P^zdicson. Elpusztult ezalatt a tokaji egyház; még emlékei se maradtak. Akkor látjuk ismét az élet és élniakarás jelét, mikor 1782-ben összeírták a helybeli és széles környéki hiveket s aláírásukkal és áldozatkész felajánlásaikkal bizonyították, hogy tudnak templomot, iskolát építeni, lelkészt és tanítót tartani. Az engedély megjött, 1783-ban lelkészt választottak, példás áldozatkészséggel házat vettek és abban imatermet rendeztek be Kevesen voltak, de a buzgóságuk nagy volt. Természeti csapások és nehéz gazdasági viszonyok a kevés számot is megapasztották. Az egykor jómódú egyház hazai és külföldi hitíestvérek kegyes adományaiból éldegélt. 1890-ben felépítette kis imaházát, melyet kis számú hívei sok szeretettel gondoztak, mig 1919-ben, amikor a román- vörös harcok idején az egyház épületét három telitalálat érte, ezek közül kettő az imaházat alapjaiban renditette meg; orgonáját, felszerelését szétrombolta. Azóta a hajléktalan egyház a felsőbb hatóságok tudtával és beleegyezéRózsás pir ömlött szét a két unoka hamvas arcán, mint fehér leányszobák falán az alkonypir s félig kimondott „igen“ feslett ki ajkukon. — Igen — ismételgette a nagyanya — az első bál... Felkelt s a faliszekrényből kicsike, tulipántvirágos dobozt keresett elő. A barnás-fekete időzománc mutatta rajta, hogy régi, leánykori emlék. Az unokái tudták már, mi ez, ők is kaptak „titkaik“ számára pici kulcsra járó japán-lakkos dobozt; csakhogy az még nagyon uj volt és üresen várta az emlékeket. Majd egyszer megtelik az övéké is, mint a nagyanyáé s akkor mennyi lesz bennük a látni, emlékezni, örülni, megkönnyezni való!... Egy ilyen kicsike dobozból régesrég elfeledett por- ladozó arcok mosolyognak, örökre elnémult ajkak forró szavakat suttognak és elcsitult vagy éppen halott szivek dobognak hevesen felénk... A nagyasszony kinyitotta s az unokái kíváncsian tekintettek bele. Szinehagyott szalagokkal gondosan átkötött, egykor fehér, immár fakóra vált levélkék, elszáradt, tört- szirmú virágok, amelyeknek színét, illatát senkisem tudná megmondani, sorakoztak egymás fölé, mint a tovatűnt évek; volt benne alig tenyérnyi azsuros zsebkendő, szakadozó selymében hímzett monogrammal; foszladozó csipkedarabka, ki tudja, milyen boldog percek emlékei; táncrend, amilyen olvashatatlan, egykor oiyan kedves névvel tele írva, melynek viselőjére talán nem is emlékezni már, de a táncra, amit együtt lejtettek, igen jól; sűrűn teleirt legyező...: emlékek, amik egy hosszú életből egyedül maradtak meg
