Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-02-11 / 5-6. szám
1923 BVAflGáliII^UfiOl^ üAPüA 3 sével az itteni, évtizedek óta elhagyottan, elhanyagoltan, csaknem romokban álló görögkeleti görög templomot rendezte be istentiszteleti célra. Ez az ideiglenes megoldás nem fejleszti a gyülekezeti életet, melynek otthon kell lennie az Isten hajlékában, amely az övé. Otthont akar a tokaji kis gyülekezet, hajlékot az Egyház Urának! Fényiemé kell itt a mi hitünk világosságának, hiszen hatalmas körzetben, 36 községet gondozva, missziót teljesít a mi kicsiny, 106 lelket számláló anyaegybázunk. Halljátok meg segély kiál tágunkat Evangélikus Testvéreink. mert ha visszhang nélkül marad, vészkiáltásunkká válik. Engeditek-e, hogy elnémuljon egy ősi harang és csak szomorú romjai maradjanak a mi itteni „erós várunknak“ ? Dobbanjon meg bennetek az evangélikus szív és segítsetek! Az Ur pedig igy szól Aggeus próféta által, mondván : „Ideje-e néktek, hogy ti mennyezetes házakban lakozzatok, holott ez a ház romban áll?* * * (Aggeus 1, 3—4.) Adományaitokat küldjétek az Evangélikus Lelkészi Hivatal, Tokaj, címre. Egyházunk Ura áldjon meg Benneteket! Tokaj, 1922. advent II. vasárnapján. A tokaji ág. hitv ev. egyházközség és a tokaji Luther-Szövetség nevében: Dr. Honétzy Oéza Rothfuchs Ja nos né Mar esek János felügyeld. a Luther-Szdvebég elndkc. lelkész. 596 922. szám. A nagy történeti múlttal biró, de a viszontagságos idők folyamán lélekszámban s anyagi erőben megfogyatkozott, templomszerzó tokaji missziói evang egyházközségünket evang. egyházközségeink s azok híveinek jóltevő áldozatkész szeretetébe ajánlom. Sátoraljaújhelyben, 1922. évi december hó 27-én. Domián Elek haza vidéki caperes ttn-i trv+r, _ x_ tiszavídéki esperes 1783/1922. szám. „Egymás terhét hordozzátok és igy töltsétek be a Krisztus törvényét“, az írás eme szavaival hívom fel az evangélikus hittestvérek figyelmét a lelkiszolgálatban hűséges, de anyagilag szegény, fényes múltjában is sok megpróbáltatásra tekintő tokaji evangélikus anyaegyházközségünk kérő szózatára. Legyen áldott a szív, mely áldozathozatalra serkent s nyugodjék Isten áldó kegyelme a hit- testvérek nemes áldozásán. Nyíregyháza, 1922 dec. 31. Geduly Henrik tiszai ág. hitv. ev. egyházkerület püspöke A mellékfoglalkozásról. Egyházi nagy és legnagyobb gyűléseink alkalmával, kicsi egyházközségeink tanácskozó termeinek zöld asztalánál szeretném lelkeket ébresztő, erősen kiáltó, de mégis a szeretet hangján felhívni a kisebb-nagyobb egyházvezérck figyelmét a mellékfoglalkozás nagy horderejű, életet vagy •halált jelentő problémájára. A társadalmi élet különböző nyilvánulásainál is tapasztalhatjuk a foglalkoztatás értékelésének, a mellékfoglalkozásra való alkalomnyujtásnak fontosságát, mennyivel inkább kell azt tapasztalnunk egyházaink külső életében. Banktisztviselőnek azt sem engedik meg, hogv ugyanazon bank egy másik osztályában „túlórázzon*; egyházi életünkben alig-alig van rá eset, hogy a gyülekezet megkérdezné lelkészét, vallástanárát, tanítóját, hogy ugyan hol is „túlóráznak“ ? Nem elegendő fizetésükhöz honnan szereznek mellék- keresetet ? A mellékfoglalkozás nagy mértékben járul hozzá egy-egy egyház felvirágoztatásához, avagy összeomlásához. Próbálom magam érthetőbben kifejezni azok számára, akik nem érzik ezt az igazságot. Az egyházi élet iránt érzéketlen közönyöseket — tapasztalatból tudom — sok esetben lehet jó egyháztagokká tenni egy kis munkaalkalom nyújtása által, amit kezdetben csak szívességből végezne, azután kötelességből, később szívből, még később teljes odaadással — egész a martyromságig ! Az egyházhivek a legtöbb esetben örömmel vállalnak munkát egyházhatáraikon belül, csak legyen szervünk, mely az alkalmat tudja is adni és a vállalkozók között a legmegfelelőbbet meg is tudja találni. Az ilyen munkások beállítása nem kerül pénzbe, azok pedig, akik pályaválasztás folytán, már mindegy, hogy rábeszélésre-e, avagy hivatásérzetből mentek az egyház szolgálatába, a kibeszélhetetlen sok-sok munkaalkalom mellett ne legyenek kénytelenek más, nem egyházi keresetből származó jövedelemből — hisz’ legtöbbjének magánvagyona nincs — ellátni mindennapos jogos szükségletüket. Ezen igazság láthatóan domborodik ki az u. n. „szekták' életében. Ott mindenki munkás, mindenki fáradhatatlanul agitál és dolgozik. Prédikátoraik pedig valóságos apostolok. De tessék megkérdezni őket, van-e nekik „kenyérgondjuk ? Megengedi-e azt a gyülekezetük, vagy akár hivatásérzésük is, hogy a napi 7 órai szakadatlan beszéd után menjen el egy más „hitsorsos* gyermekét magántanitásban részesíteni? De hát mit is tenne akkor, ha a közeljövőre gondolna s és mind-mind összevéve elfértek egy kisded skatulyában .. Mint az ember haló pora egy urnában ... A nagyasszony aranyszegélyes velin-lapot, keskeny, hosszúkás táncrendet nyújtott át az miokáinak: — Az első bál emléke... — Rondta merengön és kitekintett az ablakon a nagy pihékben hulló hóra. Olyan szép, fehér volt az !... A két leány érdeklődve hajolt a kis velin-lapra, simogatták elhalványult selyembojtját: — És a története? A nagyanya még mindig a havas téli tájat nézte; habár arra gondolt, hogy a hó most is olyan tiszta, csillogó, mint akkor, régen, amikor csengő-bongó szánkó röpítette őt, a bundába pólyáit leánykát az első bálra. Halkan, mintegy magához beszélve felelt: — Talán nincs is története. Egy el nem álmodott álom, el nem mondott mese az egész... Azért maradt meg szépnek... Az álmok, mesék közt azok a legillatosabbak, legfehérebbek, amelyek félbenmaradnak vagy el sem kezdődnek ... * — Régen volt — folytatta sóhajnyi szünet után — mindenre nem emlékszem már, csak az utolsó csárdásra. Hajnalodott, az ablakfüggönyökön beszűrődött a nappali világosság ; a teremben sápadtan villogtak a kialudni készülő kandeláberek; a cigány húzta, húzta... s én táncosommal harmonikus lágyságba omlottan, összefonódott, szivekkel lejtettünk valahova, a szépségek végtelenjébe... Édesanyám ránk szólt már: „Legyen elég !* — de a táncosom úgy kért: „Ne még! — Ne még!“ — S a karjaink is csak nem akarták elengedni egymást, mert jaj! — akkor egyszerre vége szakadt volna a muzsikás akkordok szárnyain való boldog bolyongásnak ... A két figyelmesen hallgató unoka összenézett: — Mintha velünk is igy történt volna! ? — mondta a tekintetük. A nagyanya hangja elhalkult, mint dal végén a melódia: — Egy mámoros szépségű forduló után a cigány hirtelen elhallgatott — vége volt a táncnak, vége a mesének. — És a táncos — kérdezték egyszerre az unokák — ugye ö lett a nagyapa ? A nagyanya arcán őszies mosoly merengett: — Nem ö lett. Hiszen gyerekek voltunk mindketten ; én alig tizenhét éves, a táncosom húsz sem... (A napsugárban fürdő első szál tavaszi ibolya behúzta fejecskéjét levelei közé, hűvös szellő érte.) A két nevető arcú leány elkomolyodott: az ő táncosuk sem volt még húsz éves. . A nagyasszony az első bál emlékét visszatette a dobozba, amelyre olyan tekintetet vetett, mint egy hamv- vederre, azután becsukta a szekrényt és újra kinézett az ablakon. , ' . Ottkünt lágyan hullt tovább a hó s betakart mindent szép fehér palásttal, mint a múlt mohája az emlékeket reményszin bársonyával. A kalitban elkezdett trillázni a leányok kedvenc kanári madara. t
