Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-05-13 / 19. szám
1923 HVAfiGáuil^USOl^ LiAPdA 3 Amit mi átütünk, bizonyítani tudjuk; de nem tartjuk megfelelőnek sem a hírlapi polémiát, sem a nyilvánosság hangulatkeltését, mert ha laptársunk az erősebb, nem is látja át annyira, mint mi, a gyengébbek, hogy vétek, ha a magyar a magyarra irigykedik, azért ezt szem elől téveszteni még sem szabad. Nyugodtan megyünk ellenben bármely komoly fórum itélöszéke elé vitára és bizonyításra. Az .Egyházi Lapok“ az egykével kapcsolatban erkölcstelenséggel vádolja az .evangéliumi szabadság híveit“. Erre nem felelünk! Calumniare audacter, semper aliquid haeret. iiiiiiiiim iitimiiHimiiii mi iiiiiiiitmmitmiiimiMiii ini nun mini in un ti ii i iiinniHii A vegyesházasságok s egyházunk. A múlt évi egyetemes közgyűlésen sok szó esett a vegyesházasságokról, illetve az ezekkel kapcsolatosan előforduló reversalisokról, melyek — sajnos — a legtöbb esetben egyházunk hátrányára köttetnek. Nem akarok most kitérni ennek a kérdésnek minden oldalról való megvilágítására, hiszen amúgy is ismerjük azt eléggé. E sorok célja csupán az, hogy egyházközségeink figyelmét felhívjam arra, hogy ezt a kérdést az idei egyetemes közgyűlésen föltétlenül rendezni kell minden vonatkozásban. A kérdés már megérett a rendezésre, elintézése éppen ezért sürgős, hiszen minden év óriási veszteséget jelent, amikor a zsidóságon kívül a mi egyházunk kárára adnak legtöbb reversalist! De kötelességem volt megírni e sorokat azért is, mert én voltam az, aki az egyetemes gyűlésen azt hangoztattam, hogy a reversalis ügyet nem csupán a róm. kath. egyházzal szemben való védekezés miatt kell rendeznünk, de a többi egyházakkal, igy a református egyházzal szemben is. Távol áll tőlem, hogy az evang. és a református egyház közé bármi téren is éket verjek, sőt ha valaki, úgy én szivem szerint kívánom azt s azon is vagyok: hogy más közös veszedelmek elhárítása céljából fenntartás nélkül fogjunk össze egy közös, erős fronton. De ezt csak úgy tudom elképzelni, ha lelki fegyverbarátságunk föltétlenül őszinte s fenntartás nélküli és egyik egyház sem tekinti miszsziói területnek a másikat. Én el tudok képzelni — nem uniót, mert azt nem tartom sok szempontból kívánatosnak — de igazi testvéri együttműködést, oly módon, hogy úgy az evang., mint a ref. egyház kimondaná belső megállapodásképen, hogy egyik egyházból se szabad, illetve nem lehet áttérni a másikba s ami ennek szükségszerű folyománya, hogy az evang. egyház a körzetébe tartozó ref. szórványt, a ref. egyház viszont a körzetébe tartozó ev. szórványt tartozik gondozni. Közös szórványban közös lenne a híveknek gondozása, aminek ilyen módon nem vallaná kárát egyik egyház sem. Hogy ez mit jelentene, mennyi erőmegtakaritást mindkét részen s mennyi keserűség megszüntetését, arról felesleges bővebben szólnunk. Ezzel szemben mi ma a helyzet? Az, hogy az egyik egyház is, meg a másik is kölcsönösen nyer vagy vészit a másikkal szemben, ami bizony nem egyszer keserűséget okoz innen is, túl is. A ref. egyház az újabb időben jelentős intézkedéseket tett arra, hogy a reversalis veszedelemnek elejét vegye. így törvényileg kötelezi lelkészeit, tanítóit s egyházi tisztviselőit s a cura pastoralis utján (dicséretére legyen mondva) mind jobban és jobban neveli híveit arra, hogy reversalist kérjenek, illetve a ref. egyháznak kedvező reversalis nélkül ne lépjenek házasságra. Ez az intézkedés bennünket annyiban ma is megszületésre méltó gondolat van. Kirándult a tanárokkal a Zugligetbe és ennek magányában elragadta társaságát bölcs, lelkes, szívhez szóló társalgásával. Liedemann mint igazi kereskedő, a praktikus élet embere volt: tele mentő gondolatokkal, ötletekkel. Mint nagy pénzügyi tehetség, nehéz időkben, igy a templom- építés után következő, adóssággal terhes korszakban megmentette a gyülekezetét. Emellett nagy műveltségű, ideális gondolkodású ember volt. Hiszen mikor atyja Berlinbe küldte kereskedelmi tanulmányokra, az egyetemen theo- logiai előadásokat hallgatott. Vallásos lelkének megnyilatkozása az az értekezése, amit egy tanári konferencián felolvasott s amit jegyzőkönyvbe is foglaltak: „A vallástanitás sikeres módjáról". E két férfiú munkájának méltó folytatója Hunfalvy Pál, aki 1853-tól 1883-ig volt iskolai felügyelő. Az ő idejében lett a német algimnáziumból nyelvben is magyar főgimnázium, mint ahogyan maga is zipser német fiúból — aki tizenkét éves koráig nem is tudott magyarul — a magyar irodalom koszorús munkása, a magyar nyelv törvényeinek legelső buvárlója lett Lelkének kettős irányú műveltsége, a hellenizmus és a finn ugor nyelvészet szabta meg s fejezi ki egész élte irányát: a mi turáni fajunknak a hellén ideális gondolkodás és műveltség segítségével magasabb színvonalra emelését. Hunfalvy Pál az iskolában is ennek a két iránynak egyesítésén munkálkodott. Áldott emlékét emléktáblával örökítette meg a hálás egyház és iskola. Ezt a táblát az uj iskolába áthozta, hogy a késő utókornak is hirdesse ,,a felvilágosodott humanizmus“ lelkes bajnokának dicsőségét. Hunfalvy lelkes munkatársa volt Székács József a R esti egyháznak 1837-ben megválasztott magyar lelkésze. i volt Székács ? Mit köszönhet neki hazánk és egyházunk ? Annak méltatása nem ide tartozik Az iskolában nagy, szinte prófétai tekintélyével a sokratesi filozófián, a hellén irodalmon s'művészeten nemesedett ideális gondolkodásnak s erős magyar érzésnek volt szószólója. Mint lelki- pásztor, konfirmációi oktatásával, kiegészítette, megkoronázta az iskola munkáját. A nagy Székácsnak, az ország papjának veje, utóda, a szelíd, szeretetreméltó Győry Vilmos, a költő-pap, egyéniségének hóditó kedvességével érte el azt, amit a királyi méltóságú Székács szinte ráparancsolt a lelkekre: tanárokat, tanulókat magához s ezáltal is az egyházhoz vonzott. Segédlelkész korában mint vallástanár működött az iskolában, melynek valamikor egyik legkedvesebb tanulója volt. Az ezután következő idők már nem történetiek, oly közel vannak hozzánk. E kor vezérembereinek munkája még nem befejezett egész — adja Isten, hogy minél később legyen az — tehát még nem nézhetjük a történetiró távlatából. , , . , Meg kell elégednünk azzal, hogy ez élő vezéreinknek mintegy jelképiesen szeretetünk s hálánk egy egy szerény virágszálát nyújtsuk át. Magócsy-Dietz Sándor mint iskolai, majd egyházfelügyelő, egyházkerületi, ma pedig egyetemes tanügyi bizottsági elnök, többféle minőségében is vezérembere iskolánknak. Működését dicsérni nincs jogom, ama szorosabb rokoni kapocsnál fogva, mely hozzá fűz. Dicsérjék helyettem „a kövek“, dicséri az uj iskola, melynek megalkotásában olyan nagy része van s dicsérje meg a tanári karnak a legközelebbi múltban egyik konferenciája az ő
