Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-11-11 / 45-46. szám

4

HVAfiGéüIItUSOft Ik AP JA

1922

adományai igazolják. És e szeretet és könyörülő kegyelem élén áll az Atyaaistennek a bűnösök iránt való különös szeretete, amint Jézus is a Miatyánkban hirdeti, hogy a bünbocsánat a mindennapi kenyérhez hasonlóan, a mi mennyei atyánk adománya gyermekeivel szemben. A törvény Istene és a könyörülő kegyelem Istene párhuzamosan halad Jézus vallásos tudatában, s ez a bűnbocsátó atyai szeretet Jézus meggyőződése szerint főleg elsősorban a tévelygőknek, elesetteknek, publikánosoknak és bűnös vámszedőknek szól. Atyai jósága és szeretete kiválóan a bűnösöknek szól, amit Jézus elsősorban hirdetett és személyileg megvalósított az ő földi életében. A megelőző isteni kegyelem kimeríthetetlen gondolata jut itt Jézus magaviseletében kifejezésre e bűnösökkel szemben. Nem az ítélet és a büntetés, hanem az isteni könyörülő kegyelem Jézus első és legfőbb igazsága, amelynek jósága velünk szemben kimondhatatlan.

De Jézus igehirdetésében az Isten jóságának és könyörülő szeretetének ez a hangsúlyozása bizalmat gerjeszt az ő követőiben. Isten a mi Atyánk és mi az ö gyermekei, akik az Atya szeretetéből élünk, — im ez, s nem a szuverén Úristen Jézus evangéliumának eleje és veleje. Azért kívánt annyi hitet és imádkozást, ami az ő erejének és hatásának is a titka. Ezt foglalta össze a Miatyánkban is, amelyről méltán moifptták, hogy ez az összes kér. egyházaknak legnagyobb és legfelségesebb hitvallása, amely csak egyesíti és nem szétválasztja a kér. embereket. A bűnözőket megelőző és megmentő isteni kegyelemnek a gondolata, az elveszetteknek és tévelygőknek előnyben részesítése a jók és igazak fölött, s az elégtétel dogmájának a könyörülő kegyelem által való helyettesítése alkotja Krisztus evangéliumának a kezdetét és végpontját. S mindennek megszemélyesítője Krisztus történeti személyisége, amelyben az Isteneszmének ez a hármas nagy gondolata ritka harmonikus egységben jutott kifejezésre.

lm ez a jézusi keresztyénségnek s a reformációnak is az alapgondolata. Vallásos élményekkel és nem egységes bölcseleti rendszerekkel van itt dolgunk a hivő bűnösök üdvösségére. Ez az ujszöv. vallásosságnak eleje és veleje, s a reformációnak is fundamentuma, s nem a reformációnak Sebestyén-féle ószöv. jellegű meghatározása. És ez a keresztyénség eredetiségének és egyetemességének is a titka minden más vallással szemben. Istenszeretet és emberszeretet az evangélium és a keresztyénség most és mindenkoron. Úgy legyen ! Dr. Szlávik Mátyás.

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiimii

„Az ószövetségi történetek“.

Irta: Karner F. Károly, ev. hitoktató.

Az Evangélikusok Lapjá-nak 39—40. számaiban- e cim alatt megjelent cikket bizonyára sokan a belső ellenmondás hangjával olvasták. Mikor e cikkre mégis reflektálni óhajtok, teszem ezt abban a tudatban, hogy nem mondok soha nem hallott újságokat, de mégis úgy érzem: itt hallgatni nem szabad, sokkal mélyebben szántó keresztyén vallásos érdekről is van szó.

1. Mindenekelőtt kétségtelen az, hogy cikkírót nemes intenciók vezetik. Valóban érdemes arról gondolkodni és az utakat keresni, hogy hogyan vezessük, neveljük a gyermeket a jóra. De amennyire megértjük és méltányoljuk azt a törekvést és nemes alapgondolatot, mely a cikken végigvonul, mégis tiltakozni kell az ellen a gyanúsítás ellen, amely az ószövetségi bibliai történet tanítását egyenlővé teszi a rossz tanitásával. Mindenki, aki lelkiismeretesen teljesített vallásoktatást, felháborodással utasítja vissza azt az insinuációt, mintha bármily formában tudatosan, vagy akár öntudatlanul is a „rosszat tanítaná“. Nekünk a gyermeki lélek sokkal szentebb, drágább, a mi hivatásunk sokkal felelőségteljesebb, semhogy gondolkodás nélkül tanítanánk valamit s nem vetnénk számot azzal, hogy az paedagogiai szempontból hasznos-e vagy káros. Ha tehát mi az ószövetségi történetekhez ragaszkodunk* akkor legalább is annyi megértést megkívánhatunk, hogy nekünk is vannak okaink, amelyek miatt azokat el nem vethetjük s amelyek miatt azoknak legalább is paedagogiai jelentőséget tulajdonítsunk.

Mert nem ismeri az ószövetséget az, aki úgy véli, hogy abban a rossz rajza dominál és nem ismeri a tantervet és a tanított bibliai történeteket az, aki ezen a címen kovácsol fegyvert az ószövetség ellen. Jehu és Atalja történeteit nem tanítjuk az iskolában és még sok egyebet Jákob, József, Saul, Sámson történetéből sem. Tehát az ószövetségi vallásoktatás nem vádolható meg egyszerűen azzal, hogy nem számol olyan paedagogiai tételekkel, amelyek elsősorban a jónak és nemesnek tanítását és a gyermek lelke elé való állítását követelik. Ez nem érv az ószövetségi bibliai történetek ellen. Igaza van Bereczkynek azzal, hogy ha ez helyes volna, akkor az újszövetségből is ki kellene küszöbölni az olyan történeteket is, melyeket cikkíró bizonyára nem akar mellőzni (pl. a tékozló fiú!). Mert nem vigasztalás az — legalább a cikkíró számára — hogy „az újszövetség a visszataszító képeket szemmel- láthatóan egészen más nézőpontból említi, mint azt az ószövetség teszi.“ Eltekintve attól, hogy az ószövetség erkölcsi világnézetét nem lehet ilyen kurtán-furtán elintézni, szemben áll vele cikkíró mondása: „Az erény erény, a jó jó, a nemes nemes, viszont a bűn bűn marad, akár- honnét tanulja is meg a gyermek.“ A kettő egymással ellentétben van. Azzal tisztába kell jönni, hogy ez az ellenvetés az újszövetségi történetek nagy részét épp úgy találja, mint az ószövetségieket, sőt tovább megyek: Robinson Crusoet és más kultúrtörténeti nagyságokat és végeredményben az egész erkölcsi nevelést.

Hol van az a paedagogus, aki mindig csak a jót mutatja, aki egész nevelési rendszerének veszélyeztetése nélkül folyton csak pozitívumokat tudna adni és a negatívumot talán mint nem létezőt egyszerűen hallgatással intézné el ? A festő nem festhet fényt árnyék nélkül, a himlő ellen oltással és pedig az antitoxin mérgével védekezünk. Aki azt véli, hogy az erkölcsi nevelésben célt ér, ha a rosszat és annak káros következményeit a gyermek láthatárából elviszi, az olyan világot visz a gyermek elé, amely talán a tudós elvont gondolkodásában megvan, de a valóságban nem. Amikor Kain és Abel történetét tanítjuk, nem tesszük a gyermekeket gyilkosokká, példát nem adunk, hogy vigyék véghez az ilyesmit, hanem igen is bemutatjuk, hogy a gonosz indulat (irigység) mire viszi az embert.

Igaz, hogy „ignoti nulla cupido“. Csak az a kérdés, hogy az a bizonyos dolog ignotum-e a gyermek előtt. Mert nem lehet azt mondani, hogy ha másutt látja, hallja is a gyermek, a vallásórán ezt nem szabad még hallani sem. Másutt látja, hallja — esetleg dicsérettel — mi a keresztyén erkölcsiség megvilágításában állítjuk eléje még a visszataszítót is és nem feledjük el megmondani, hogy a példából okulni kell.

Nem áll az, hogy ha a gyermek folytonosan csak a jót látná, a gyermek folytonosan csak a jót tenné, „a rosszról pedig fogalma sem volna“. A vaknak és süketnek analógiája pedig nem bizonyiték, mert az erkölcsi világ nem a természeti kauzalitás elvei szerint van berendezve. Akinek csak valaha volt gyermek a keze alatt és megtanulta annak cselekvését, igazán érteni és értékelni tudja azt, hogy ez az optimizmus jogosulatlan. Végtére is az erkölcsiség nem tudás, hanem az akaratnak a dolga, bármennyire értékeljük is azt, ami a tudásból hozzátartozik. A gyermeken látjuk ugyan azt, hogy minden benyomás iránt fogékony, de látjuk azt is, hogy sokkal szívesebben enged a bűnre való csábításnak, mint a jó benyomásnak, a jó példának. S ez nem egyszerűen a testiség tehetetlenségének a következménye. Hiszen ha ezt neveléssel, szoktatással, példaadással meglehetne változtatni, akkor nemcsak, hogy nem volna nehéz a szülők és nevelők dolga, de egyúttal azt is kellene tapasztalni, hogy amilyen a nevelő, olyan a növendék. De melyik nevelő merné magára vállalni a felelősséget, hogy a gyermeket valóban olyanná neveli, mint ahogy ő akarja. Nem azt mutatja-e a tapasztalás, hogy elismert jó nevelőknek voltak rossz útra tért tanítványaik is. Sokratesnek nem volt-e tanítványa Alkibiades és Spenernek nem volt-e tanítványa III. Ágost szász választó fejedelem, aki konvertitává lett? Aki itt a hibát teljesen a nevelőben keresi, legfeljebb egy saját elméletében elvakult doktrinär lehet. A gyermek lelke nem fehér lap, amelyet tetszésünk szerint Írhatunk tele. Igaz, hogy mint tükörben,