Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-01-08 / 2. szám

2

BVHriGÉIilí^ÜSOK IxRPŰR

1922

A vallásnak most már csak az a kötelessége, hogy ne álljon meg a hitre való utalásnál, azaz ne csupán fölmutasson az égre, mint Piato Rafael- nak „Athenaei iskolá“-ján, hanem ültesse el, keltse ki a hit magját az emberi szivekben, nevelje föl bennök a hit palántáját, tegye a hitet gyümölcsözővé: a hit ne csak szunnyadozzék- a lelkekben, hanem ébredjen föl és munkálkodjék.

Ennek az éber és munkás hitnek legékesebb hirdetője az evangélium. Nem hiába nevezték el evangéliumnak, valóban örömhír, örvendetes üzenet az emberiség számára. A legszebb ajándékot nyújtja a lélekben elszegényedett emberiségnek, a hitet s vele visszaadja a léleknek integritását, teremtvén benne nemes érzést, józan gondolkodást és szilárd akaratot.

Az evangélium alapján álló, belőle táplálkozó evangélikus egyházunk munkakörét, munkája irányát és útját megszabja és megjelöli ősi, szép neve. Ezt kell tennie, ezt kell követnie és ezen kell haladnia s akkor nem kell, sőt nem is szabad siránkoznia az omladozó, füstös falak alján. A szunnyadozó hit, ha alkotásra ébredt, helyreállítja az omladozó falakat s a leomlottak helyébe újakat emel. Fájdalmunk; keserűségünk idővel eltompul s a reánk zudult csapás csak mint fájó emlék, mint keserű tanulság fog élni telkünkben.

Eddig csak el-elmerengtünk őseink sorsán, résztvéttel kisértük szenvedéseiket, áhítattal bámultuk kitartó munkájukat, büszkeséggel szemléltük nagyságukat s igaz hódolattal adóztunk dicső emléküknek: most, legalább egyelőre le kell mondanunk a tétlen merengésről, részvétérzésről, a nyugalmas bámulatról és hódolatról. A szenvedéseket nekünk kell elviselnünk, a kitartó munkát nekünk kell elvégeznünk, nekünk kell nagyoknak mutatkoznunk, hogy mi is méltók lehessünk utódaink részvétére, bámulatára, büszkeségére és hódolatára. És minderre képesek leszünk, ha lesz bennünk alkotó hit, mely nemcsak elénk tárja a jobb jövőnek színekben gazdag, alakokban bővelkedő, mozdulatokban változatos, élettel teljes képét, hanem azt velünk alkottatja meg.

Az uj esztendő a hitnek és a munkának esztendeje^ legyen; olyan, amelyet a többi év is szívesen és boldogan fog követni. A mi egyházunkat szép neve, dicső múltja, szomorú jelene és boldogabbnak óhajtott jövője egyaránt arra kötelezik, hogy híveit hittel telítse, munkára serkentse; de erre kötelezi az a tudata is, hogy ezzel önmagának, hazánknak és az egész emberiségnek javán munkálkodik és csak ezekkel a fegyverekkel képes ellenségeivel szemben a nemes harcot megharcolni. Mi pedig, mint egyházunk és hazánk hű gyermekei, ne csak vágyakat, reményeket, sejtelmeket, hanem erős hitet, munkára és szenvedésre késztető kemény elhatározásokat vigyünk az uj esztendőbe; mert csak igy lehet az évfordulás — sorsváltozás. Dr Dániel

iimimiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiigiiiiiiiiiiiiiniiiiinmimiiiiiiiii

ffCa«nka-Magyar«rszág ■géas Magyararszág —

— nam ország, mennyország!“

A protestáns és a

nemzeti egység.

Irta és az Országos Protestáns Diáknagygyülésen felolvasta: Zsilinszky Endre.

Folytatás.

Ennek a gondolatnak autószuggeszciójával keli magunkat beoltanunk minden káros pesszimizmus ellen. Ne felejtsük el, hogy a világpolitikai és világtársadalmi züllöttségnek mai állapota egyenesen határtalan lehetőségeket hord méhében a mi számunkra. Csak készülni kell tudni ezekre a lehetőségekre, csak várni kell megtanulnunk ezeket a lehetőségeket, csak élni kell megtanulnunk ezekkel a lehetőségekkel. És ne felejtsük el, hogy egyáltalán uj világ van születőben : a német és orosz forradalom egyszer mégis csak kihűlő kráteréből. Végzetes és végleges volna mai megcsonkittatásunk és letiportatásunk talán akkor, ha minden egyéb rajtunk kívül megmaradt volna korábbi szilárd állapotában, ha Európa és a föld ma is épkézláb egyensúlyi állapotában volna. Ha az egész emberi társadalom és a nyugati kapitalizmus meg nem ingott volna. De szerencsénkre minden, ami történt, csak félig történt, minden ami van, zilált, zavaros, meg- állapodatlan, kocsonyás. Dolgozni, várni, készülni: ez legyen a mi hármas jelszavunk.

Dolgozni, de hogy és mit legelőször?

Van nekem egy kedves gondolatom: a nemzeti integritás. Nem állítom a nemzeti integritást szembe a területi integritással. Ezek az én gondolatvilágomban ugyanannak az elképzelt és akart magyar jövendőnek csupán fejlődési fokozatai. Még pedig a nemzeti integritás a közelebbfekvő, a már most megvalósítható, csupán tőlünk függő fejlődési fok. A nemzeti integritás megvalósulásának elemei a kezünkben vannak, csak élnünk kell velük.

És most egy ugrást kockáztatok meg vissza a történelembe, nem is ezer évvel, hanem több ezer évvel.

Élt Szíriában egy számra kicsi, tehetségeire nagyobb, nemzeti ambícióiban határtalan álmu nép — a zsidók. Országuk két részből állott: az északi Izrael, a déli Judea. A zsidóban kezdettől fogva óriási volt, szinte démoni erejű a faji öntudat és összetartás, nagyobb talán, mint minden más népben a föld kerekén. De azért egymás között sokat marakodtak és e marakodásokból mindig a köztük és körülöttük élő idegen népek és néptöredékek húztak hasznot. Pedig ugyancsak kíméletlenek, sőt kegyetlenek voltak az idegenekkel szemben. A próféták ugyan mindent megteltek, hogy a népet bűnei következményeire figyelmeztessék, intsék az összetartásra, egységre és még nagyobb még teljesebb faji öntudatot sugallottak beléje. De a próféták intelmei dacára, minél jobban ment Izrael sora, annál könnyebben vette a törvényeket és annál kevésbbé pontosan tartotta be a szigorú zsidó faji törvény előírásait. A próféták örökös korholásai és parancsai nem érték el a kellő hatást. Biztosra vehető, hogy a zsidóságnak a különböző haethita és amorita népekkel