Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-03-12 / 11. szám
4 HVÄflGElil^ÜSO^ URPűR 1922 Bántó kép volt!? Szükséges volna egyenlő szabású Luther-öltöny, egyforma papi sapkával, mert ha bárhol közös funkciót végez 2—3 lelkész, a legfurcsábban fest. Bold. Baltik püspök annak idején az egyet, gyűlésen indítványozta ennek a kérdésnek a megoldását, bemutatott németországi papi baretteket, — ajánlotta kötelező elfogadását, de törekvése eredménytelen maradt,. Ugyanígy vagyunk a lelkészek „világi“ ruházatával is. Nem egy esperességi vagy kerületi gyűlésen feltűnik egy-egy szürke, pepita nadrág, sárga cipő, gamásni stb., és a papokon látható ruhák legnagyobb diszharmóniája. Ez igy nem helyes!! Sok tekintetben mosolyt keltő is. Nem is szólva arról, hogyha egy társadalmi világi összejövetelen (főispáni installáció, stb.) kell részt vennünk, a kát. papságnak meg van a maga jellegzetes ruhája, mi itt is elég helytelenül vagy Luther-kabátban jelenünk meg, vagy fekete Ferenc Józsefben. Itt kellene a papi civil!! Pál apostol azt mondja (I kor 10. 23) mindent szabad tennünk, de nem minden hasznos és épitő!! Jaj a botránkoztatóknak! Mindennek kifejtése után eljutottam a konklúzióhoz ; javaslatom lényegéhez: vezessük be egyházunkba a „papi civilt“, azaz egy oly öltöny használatát, mely a Luther-kabáton kívül társadalmi, de hivatalos fellépésünknél mindjárt megkülönböztetné viselőjét, mint evang. lelkészt. Ez az öltöny egyáltalán nem érinti az otthoni ruházkodás módját. Hogy a papi civil milyen legyen, az közös tanácskozásunkon lenne megbeszélendő. A svéd nemzeti egyházban van ilyen. Az erdélyi szász evang. lelkészek viselik az u. n. „csattos köpenyt“, mely a nép körében is használatos, akkor, amikor a templomba mennek. Kérem lelkésztestvéreimet, szóljanak hozzá ehhez a kérdéshez, amely nem lényegi, de a gyakorlati élet szempontjából mindenesetre méltánylandó kérdés. Különösen ajánlom az egyet, lelkészi értekezlet figyelmébe a témát. -s.—a. lumuiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinuiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiimiiiiii Nyilvános nyugtázás. A dán kartárs-segély akció vezetősége Dr. jörgensen Alfr. teol. professzorral az élén segítő készségének újabb bizonyságát adta azáltal, hogy pénzbeli nagy szeretet- adományban részesítette fővárosunk s egyházunk jótékony intézményeit, szegényeit. Az összeg 3000 dán = 398.700 magyar koronát tesz ki. Szétosztása a Kopenhágából kapott utasítások szerint következőkép történt: téglamunkások ill. hátramaradottaik részére: 13.300; műhelymunkások ill. hozzátartozóik részére: 7049; halászok és nélkülöző családjuk részére: 54.530; a Szegényház lakói részére: 66.500; az Orsz. Prot. Árvaház részére : 66.500; a Deáktéri Ev. Szöv. gyermekkara fejlesztése céljára: 58.121; a pesti német egyház szegényei részére: 66.500; összesen 398.700 korona. Amidőn az összes felsoroltak nevében ez adományok átvételét hálás, szívvel nyugtázom, üdvözletül a jókedvű adakozóknak Úr Jézusunk fenséges parancsát küldöm: „úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsöitsék a ti mennyei atyátokat.“ Budapest, 1922 márc. 6. Lang János. Mi, a pesszimisták. — Válasz a szerkesztőnek. — Egyházi lapjainkban — ez a többesszám nem a jelenre szól, csak olyan összefoglaló — csaknem házi hang, házi tónus az elégedetlenkedés, a csüggedés, a fájdalmas elmerengés siránkozó beszéde. Voilá! A szent elégedetlenség. Prófétai erény, vagy prófétai bűn. Prófétai lelkek nagy kisértése, vagy nagy betegsége. Jessájástól kezdve el Jánosig, azután fel az Űrig, mind e csodás látóerejü lelkek —- sírtak. Köröttük az élet muzsikájára táncot lejtettek a boldogtalan boldogok s ők — a „bolondok“ — mert többet és messzeláttak s mert az álomlátásuk oly felségesen nagy, oly gazdag és gyönyörűséges volt, hogy a valóban, a gyakorlati életben dideregve, idegenül állottak ők, az álomlátók, ők, a Menny királyfiai. Sírásukat senki nem értette meg, fájdalmuknak nem akadt osztályosa. De igy elhagyatva, fejüket igy fájó csüggedésben lehajtva magasuinak fel az erkölcsi-, szellemi élet titánjaivá, kiknek szent nyomait csodálva nézegetjük. A mi csüggedésünk ,nem e nagy lelkek csüggedése, de látásunkban van valami az ő árnyat és foltot észrevevő, messze- és mélyreszáüó pillantásukból s a pesszimizmusunk csak az elgondolásaink szépségének szertelensége Kereszt az, végzet az, hogy valaki nem tud csak derűt, csak plain air-t. csak mosolyt, sikert és haladást látni, hanem a Napon is sejti a foltot. Látás dolga. Talán a szemünkben van a hiba, de — hiába — másképen látva, vagy másképen beszélve nem azt szólnánk, amit kell. Csatában parancs, hogy a csüggedőt — ha kell — agyon kell lőni, mert a győzelmet megakasztja, a sereg demoralizálását, a lelkesedés és lendület megfogyását idézi elő a sopánkodó jajveszékelés, az asszonyias kéztördelés. De vájjon ez-e a mi u. n. pesszimizmusunk ? Csak egy kérdést! Van-e ebben a mi nemcsak területben, de lélekben — ime: már is pesszimista hangi — megfogyatkozott magyar evang. egyházunkban céllátó lélek, ki mindennel, egész életirányunkkal meg volna elégedve? Ha van ilyen, gondolkozási anyagul csak egy pár szót irok elé: külmisszió... szórványügy... reverzális... templomjárás... felekezeti szolidaritás... papjaink és egyházaink súlya... egyházunk és az állam stb Folytathatnám tovább. De elég. A pesszimizmust nem védem, csak indokolom. Nekünk, kik egy hajóhoz, egy a hatalmas élettenger hullámain bukdácsoló szent hajóhoz éleíre-halálra hazzákötöztük magunkat, mint becsületes hajóskapitány viharban igy kötözted magát az árbochoz, kik lelkünk boldogságát, életünk gyümölcsét, munkánk sikerét ezzel a hajóval együtt látjuk ingadozni, dobálózni, talán lehet, talán szabad néha elpityerednünk. Nem
