Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-02-26 / 9. szám
1922 HVAftGáblltUSOK LiflPdfl 3 sohasem élvezheti egy nem fizetett, egy bármikor — okkal vagy ok nélkül — a megbántottság borús felhői közé visszavonulható s lemondásának revolverét mindig zsebében hordó felügyelőnek kényelmes helyzetét. A paritás nincs meg a gyakorlatban, csak — formaszerüség. Egyik egyházban a felügyelő csak vendégül jelenik meg s akkor a lelkész a mindenes; de ahol a felügyelő gondosan és önérzetesen ellátja megbízatásának minden követelményét s annak fejében igényli méltósága minden jogát, sót felügyeletet akar gyakorolni a lelkész felett is, amely tendencia nagyon kéznéllcvö egy patronusszerü felügyelői dinasztia sarjánál, ott csak akkor van békesség, ha a lelkész — álmos. Minden egyházban ott dúl — hol a kuliszák előtt, hol mögött — a szerencsétlen paritásért, helyesebben E aritás miatt a harc, mert ha mindkét elnöktárs férfi és emény gerincű, ha a felügyelő csakugyan felügyeletre aspirál s ha a lelkész viszont nem akar egy egyszerű alkalmazottá silányulni, hanem feje és szive, atyja és testvére lévén a gyülekezetnek, mint szent családnak, feje és vezére akar lenni az egyháznak, mint jogi testületnek s ha a lelkész nem tud és nem akar egy mindig esengó, könyörgő félkoldussá romlani, ott parázs ég a társelnöki székek alatt I... De talán ott lehet keresnünk a helyzet elrendezésének kulcsát, hogy mérsékeljük jogigényeinket mi lelkészek; de ennek fejében egy kissé fellokozzuk viszontigé- nycinket felügyelőinkkel szemben. Ez kölcsönbe megy amúgy is. Igenis vannak nekünk igényeink felügyelőink irányában is: úgy is, mint az egyházközség u. n. világi feje s úgy is, mint a gyülekezet elölülője iránt. Ám — belemehetünk ebbe is — legyen a felügyelő kezében az egyházközség anyagi és jogi kormányzásának kulcsa, a lelkész boldogan adhatja azt át, mert a szellemi irányítás — ha képes rá — a szószék nagy hatalma, a toll és szó tisztes fegyvere és a kúra pásztorális mérhet- len hatása révén úgyis az ö kezében marad s az anyagi kérdések elintézésének az ő vállairó! történő leemeléséért egyenesen hálát érezhet ilyen Istenáldás-számba vehető munkatárs irányában. De... de akkor nem szabad annak a helyzetnek kialakulnia, hogy van a gyülekezetnek az egyházközség kollektiv hatalmának kifejezójeként egy nagy súlyú, nagy intézkcdő-hatalmu régense, kormányzója és van egy mindig kérő, kéregetó. rongyaival beszélő úri koldusa, a — papja. Az a tény, hogy valamelyik egyházban a lelkésznek mindig fizetésjavitást, elvett földjeinek visszajuttatását, lakása tatarozását, betegsége esetén gyógyíttatását stb. kell kérnie, sőt: kérvényeznie, az mindig a felügyelő szégyene, az minden esetben a felügyelőre vet árnyat. Mit gáncsolnak minket a tekintélyhiánnyal, a fellépésbeli elesettséggel, a vezetésre alkalmatlansággal, mikor — tűrve és hallgatva — belekényszeritenek minket abba a lealázó és méltatlan helyzetbe, hogy magunk csengjünk koldus-sirámok hangján a megélhetési gondjaink könnyítéséért az előtt a testület előtt, melynek szent jogon a fejének, elnökének kell lennünk ? Elvész ott nyomban a lelkészi tekintély, amint egy-egy ilyen esetben zsebbe mélyednek a kezek; e geszt is kiáltja: .mi tartunk, mi fizetünk i.% .“ A felügyelő ma sok esetben nem a lelkész tekintélyének védője — lásd az egyházi alkotmányt — hanem az egyházközség érdekeinek védelmezője, hatalmának képviselője — sajnos — a lelkésszel szemben. Ha pedig az, akkor a jogparitás fikció, mely annál veszedelmesebb, mert benne egymással szembe forduló ellentétek ütköznek, a helyett, hogy homogén érdekek, azonos célakaratok, testvéreszmények egyesülnének. Áldás pedig csak ott van, ahol e szembenállás együttállásá melegedik át. Ám jó, legyen — ha az életfejlödés erre sodor — a felügyelő az egyházközségnek mint jogi személynek egyetlen feje és inkarnációja s mi lelkészek hagyjuk el az elnöki széket és foglaljuk el egész lélekkel a mi szent hivatásunk műhelyét, a szószéket; de akkor nekünk, lelkészeknek, akiket egy testületbe tömörít azonos érdekünk, azonos munkánk, azonos hivatásbeli életeszményünk, felügyelőinkkel szemben egy szent igényt lehet támasztanunk: legyenek ók a gyülekezet, a templomban Istenimádásra egybeüló s szent lelki közösségben szent célok felé törekvő gyülekezet elölülői is. Mert csak igy történhet meg a kapcsolódás, úgy alakulhat ki az egyéltüség. Mcgniérhetlen áldás árad e talán nem egészen alap nélküli igényünk hiv teljesítéséből. A lelkek egysége. A mi kétéltüségünk megszűnése. Az egyház, mint szent közösség intenziv élete. Az evangélikus öntudat felélénkülése, az ev. templomok megtelése, az istentiszteleteink megélénkülése és... és papjaink szomorúságának, lelki fáradtságának — mint azt Dr. Scholtz Oszkár panaszolta — átlendülése az igehirdetés nívójának emelésére törekvő prédikátori lelkesültség felé... Mert annak a sokszor fclpanaszolt — noha nem alaptalanul fclpanaszolt — nivótlanságnak, melynek vádja a mi szószéki ténykedésünket éri, van egy nagyon súlyos és rajtunk kívül fekvő oka. S az ?... Hogy istentiszteleteink igehallgató közönsége nem bírja el pl. a modern gnoszticizmus veszedelmeinek és hasznának, vagy a spiri- tizmus értékességének és tévedésének, avagy a feltámadás és testté-létel elfogadható értelmezésének tartalomban és formában egyaránt kidolgozott prédikálását, annál az egyszerű oknál fogva, mert nálunk templomba járni — nem úri divat még csak nem is divat. Oda a kis emberek s a szegények járnak. Már most hogyan, minő lelki találkozások alapján fejlődjék ki a lelkész és az egyház elitje között a lélektestvériség, mikor annak az alkalmait sokszor csaknem szándékosan és következetesen elkerülik a csakugyan inkább „világi*, mint .egyházi“ előkelőségek ?... Hogyan alakuljon ki a gyülekezet és lelkész között az a szent és meleg szcretctböl és tiszteletből szövött viszony, az a nagyon kívánatos és áldásos lelki egység, mikor a lelkész sok helyen és sok esetben csak az u. n. szegények és gyermekek atyja és testvére, a teljes életű s az egyházban intézkedő hatalommal felruházottaknak csak kritikával és gyanúval figyelt jogvetélytársa ... Nem, ne keressük a másik szemében a szálkát, ne is vitatkozzunk egymással: kinek nagyobb a joga, az egyházirányitó hatalma ?... Lelkek munkája, lelkek hatalma az. Ha mi minden vonalon azt az egyet látjuk, mint egy sugárzó írást: az egyház lelki ház, a Szentlélek temploma, melyben a jog előtt jár a szeretet, ha mi mindenütt a templomot tekintjük az egyházi élet tengelyének, tűzhelyének és gyökerének, honnan minden egyéb életszerv (iskola, stb.) kinő s honnan minden életfunkció kiindul, ha mi — felügyelők és lelkészek, prespiterek és tanítók — minden egyházi ténykedésünkben a templom melegségéért, a templom teltségéért, a templom vonzó erejéért s a templom világitó és irányitó hatalmáért dolgozunk, hogy annak szent széllemi levegője beáradjon a családok ottho-r nába s ki a forrongó, zilált lelkű közéletbe, akkor itt az élet, a virágzás s a vitázás helyett a békesség ős szeretet építeni fogja a haladás útját.. 1 • Mert az a mi alapbajunk, hogy — nem a templomban él egyházunk. Az a mi betegségünk, hogy lehet valaki — nálunk ez a divat — a legelső emberünk, a legkiválóbb egyházjogi tekintélyünk, legvarázsióob szavú közgyűlési debaiteurunk, a legügyesebb szövetkezeti igazgatónk, vagy bálrendezönk a nélkül, hogy — nagypénteket és óév-estét kivéve — átlépné a templom küszöbét. Pont. Itt van eltemetve a lelkészeink tekintélye, egyházunk haladása, belső békességünk s külső hóditó, statisztika- javító terjeszkedésünk. Térjünk meg s — feltámadunk. Duszik Lajos. niiiiiiiiiimniniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitriiiiiiiimmimiiiiimmiimiiiiimiiiiiiniiii Olvasóinkat ismételten arra kérjük, hogy amennyiben előfizetésük dec. 31-én letelt — az 1922. évi előfizetési dijat egészben vagy részben a kézbesített befizetési lapok felhasználásával sürgősen beküldeni szíveskedjenek, nehogy a lap küldésében zavar álljon be.
