Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-02-26 / 9. szám
2 HVAfíGálUftUSOft UKPűA í922 Felügyelőink. « Lapunk hasábjain Dr. Scholtz Oszkár tollából még az 1921. év nyarán egy igen érdekes cikk jelent meg e címen: Lelkészeink. Sok, igen mélyre esett szó volt abban a cikkben. Reánk lelkészekre fölöttébb tanulságos és érdekes volt, mert azoknak a látását, igényét szólaltatta meg, kiknek a rólunk alkotott fogalma, értékelése igenigen fontos. Autonómiánk egy igába szerkesztett, mint házasfeleket, kiknek szeretniök, védeniök, emelniök kell egymást,, ha boldogulni akarnak; de akiknek lehet kifogásuk is egymás ellen, ha őszintén törekszenek az erkölcsileg is jobb s a lelkek harmóniája alapján is boldogabb közös életre. Kell nekünk erről beszélnünk. A hallgatás kényelmes, de gyáva. A lenyelt neheztelés, az elhallgatott panasz lassú talajtűz, mely alattomban őrli, omlasztja az együttélés alapzatát. Beflastromozott sebek tovább rágnak, evesednek. Le a flastrommal, hogy gyógyitólag hozzányúlhassunk a betakart sebekhez. Egymás megbecsülő szere- tete, de mindenekfelett Egyházunk érdekeinek őszinte szolgálata lehetővé teszi, hogy beszélhessünk erről. A szempont, melyet követnünk kell: a salus ecclesiae, semmi egyéb... Egyházunkban a felügyelői intézményt a reformáció demokratikus elve teremtette meg: a külön papi kaszt elvetésével az evangélium egyetemes papsági gondolatának, Pál apostol e felséges eszméjének — ti lelki ház, királyi papság, szent nép vagytok — hatása alatt az autonóm gyülekezetek egy-egy nagyur protektorátusa, védelme alatt szervezkedtek. A reformáció szülőföldjén maga az evangéliumnak megnyert fejedelem állott az egyház mellett, a fejedelem védelmező pajzsa borult Lutherre és a kezdet nehézségeivel birkózó, külső eszközeiben fogyatékos, de belső erejében lélekben és tűzben, életben és hóditó lendületben annál bővelkedöbb evangéliumi »gyházra. Itt hazánkban, hatalmas közjogi méltóságok, mint Illésházy, Thurzó nádorok s a szabadelvüség klasszikus talaján imperiumot gyakorló erdélyi fejedelmek, a késmárki grófok, a szabad kuruc megyék főispánjai, a tekintélyes kincses városok főemberei — a Kecerek és Zimmermannok — állottak a sok veszély és Ínség hullámaitól tördelt, paskolt egyházaink oltáránál. Amit a gonosz törvények és ártó explanációk rontani akartak, azt a mi Mors Imperátor. Irta: Nógrádi Pap Dezső. I-.6ttala.lt már Halál száz és száz alakban, Egyszer, mint a tolvaj, besurranni balkán A kín éjszakáin a kicsiny szobákba. A bölcsők függönyét fellebbentve némán Kajánul nevettél a sok csöppnyi prédán H hideg csőkot nyomtál sárga homlokára. És láttalak máskor nagyok előtt állni, Gazdag palotákban, kunyhókban kószálni Bibor pamlagokra, kórágyakra ülni, ■ Egy se tudott tőled futni, menekülni, Hiába hessgetett kiaszott kezekkel. Te lettél a győztes, ő te sötét Ember. "Vitted az apákat, vitted az anyákat A koldust, a k'rályt, amint kedved támadt Arcizmod se rándult, amint elraboltad. Hidegen távoztál, a mikor zokogtak. Mit bántad, ha a gond sarjadt a nyomodba. Ha ártatlan árva bukott le a porba, Ha örökre meghalt egy-egy szív szerelme B ha kilobbant itt-ott egy-egy fényes elme. És láttalak Halál, amint a palástod Vérbe borította a havas Kárpátot A te heuigod hördült annyi szörnyű éjben. A magyar fenyők közt, hóviharban, szélben. Muszka mocsarak közt, teilián sziklákon Tengerek hullámán, végig e világon, A merre csak mentél, .mint egy sötét árnyék Tűnek lobogtak fel, rom lett minden tájék Sóhajtások kéltek, sóhajtások szálltak És faragták sűrűn a magyar fejfákat. hatalmas, nagy súlyú és a császári udvarban is verzatus felügyelőink tekintélye megakasztotta. Csak olvasni kell a régi írásokat! Mennyi diplomáciai tapintattal és erős önérzettel s mennyi éberséggel és keménységgel s mennyi hűséges szeretettel és aggasztó gonddal simították ezek a nagy urak szegény lelki édes anyjuk ínséges instanciái, sirámos kérvényei előtt az utat 1 Ma más idők jöttek. Egyházunk az 1848. évi XX. t -c. megalkotása óta uj történelmi korszakát éli: az áll'ami eltartás kényelmes, de drága lelki értékeket eltékozló korszakát, vagy — mint az .Evangélikus Őrállóu-ban egykor keserűen mondottam — gerincsorvadásos korszakát. Az evangélikus lelkészek többé nem laknak oly közel a börtönökhöz, a lelkész! pálya többé — sajnos — nem követel annyi önmegtagadást, a lelkészt kenyér nem olyan fekete és sós többé, sőt... Sőt az egykor üldöző, ellenséges lelkű államhatalom védve és kedvezve nyújtja kezét a neki — kivált az utóbbi idők tanulságai szerint — oly hatalmas erkölcsi erőt szolgáltató keresztyén papság felé, tehát az evang. lelkészek felé. E kedvezés ugyan még fogyatékos, de a múlthoz arányitva határozottan — nagy. Lassan egy protektora lesz az egyházunknak s vele lelkészeinknek: a törvény, a tételes jog s aki ezekkel és ezekben intézkedik, a — magyar állam. Többé nincs olyan veszélyben egyházunk, hogy azt a veszélyt egy-egy közjogilag súlyos állású emberünknek személyes befolyásával lehetne és kellene elhárítanunk. Ma szabad bemenetelünk van a kérvényezés egyetemleges jogán a törvény- hozáshoz, sőt abban lelkészeink is helyet foglalhatnak ... Ma egy eleven szemű sajtó hatalmas védelme alá menekülhet minden megsértett jog és meglopott igazság... Ma a súlyos egyéniségek helyett inkább a szervezett közösségek, a szociális koi^orációk megmozdulása hozza meg egy-egy akció sikerét... Ma a lelkészek érdekeit szolgálják és védelmezik, képviselik és támogatják — maguk. És mégis kell, szükséges a felügyelői méltóság. Az, méltóság az és nem hivatal. Mint a papi állás is nem hivatal, hanem hivatás s ebben a tekintetben a méltóságig emelkedik. Az a sok vitázásnak tűzhelyéül szolgáló paritás csak abban a felfogásban állhat meg, hogy egy előkelő társadalmi állású egyháztag a maga világi méltósága révén jut el oda, ahol a lelkész a maga belső elhivottsága s hivatalának szent rendeltetése szerint áll: az egyházközség élére. De a paritás csak fikció; a valóság, az éjét elmossa; mert a lelkész, kit a fizetése, a kenyere köt egyházához, .................................................. G őgös Imperátor, ha úgy volna újra Hogy nem volt elég még a szent könnyek útja A sok hősi sir a magyar golgotákon S ujahb vért kívánnál pazar lakomádon : Könyörögve kérünk, kerüld el e földet Magyar temetőkből ne csináljál többet! Elég legyen már az apátián árvákból, Kopogó mankókból, a tengernyi gyászból, Ó vess másutt ágyat a gyásznak, nyomornak. Vess már azoknak is. a kik megraboltak, A kik bevádoltak alattomban minket, Bár földönfutóvá tették véreinket És halottatokat sem hagyják pihenni, Ó Mors Imperátor, próbálj tovább menni ! De ha mégis mégis, ha semmi se használ, Ha újabb friss magyar életre szomjaznál Ha legszentebb vágyunk puszta vágy maradna S égő panaszunkra senki se hallgatna, Ha tovább taposná székelyt oláh bocskor 3 nem férne bőrébe a sok szláv apostol. Ha Bánát felül a szél í el ke rekedné ö a Maros, Küküllő vádolőn üzenne, Ha Lövésén, a Tátra, Szepes diádéin je Nem tűrve a sarat, megmozdulna végre S a pohár szinültig telne sérelemmel Induljon meg akkor innét minőén ember. Emelje föl újra homlokát a porbul, Nyíljanak vérrózsák, amerre megfordul. Bosszúálló kardja tegyen csodát ismét, Vegye vissza öi’ök, ősi, igaz kincsét! Gőgös Imperátor, Isten úgy segéljen, Egyse lesz közöttünk, aki tőled féljen, Csaphatsz a vérünkből pazar dáridőkat, De helye Itt nem lesz undok martalócnak.
