Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-02-19 / 8. szám
2 HVflfíGÉIrftf^USOl^ IifiPJH A mi problémánk. Az 1921. esztendő mögöttünk van, mint élmény. Tényei, emlékei előttünk vannak, mint tanulságok. Rossz, veszedelmesen rossz életpolitika az, mely a múlt tanulságait nem irja-vési fel a jövő ajtajának szemöldökfájára irányitó jelszavakként, világitó, életjelölő programm-gon- dolatokként. A múlt ringatja ölében a jövőt s úgy is hasonlít az hozzá, mint gyermek az anyjához. Jó lesz tehát — tanulni. A mi egyházunk a sejtek biológiája szerint oszlik s oszlással él. Igaz, hogy a fejlődés, az u. n. evolúció nem egyéb, mint differenciálódás: az egysejtű amoeba azzal az egysejtű primitiv testével elvégzi azt a minimális életfunkciót, amelyet a lét harcában el kell végeznie, mint a neki is kiszabott első osztályos penzumot. A magasabb- rendü lények külön-kiilön szerveket termelnek ki magukból s e külön szerveknek külön életprogrammot kell megélniük — az egész életében. Nálunk a differenciálódás gyönyörű, csak az egybevágó életműködés hiányos. Sokszor rámutattam s e megismételt rámutatás dacára még üjra meg újra mondom, hogy az a kétéltüség, az az ämfibiosz, amit Egyházunk él, a szervezet-differenciálódásnak olyan szélsőségbe lendü- lése, hogy itt már veszedelmesen külön élnek az egyes szervek. Beszélhetek érthetőbben is. Az autonómia tulten- gése eredményezte, hogy egyházaink lassan egészen kettéosztottak: az egyik a templomban él, imádkozik, jótékonykodik, szeretetvendégséget rendez, szegényeket ruház; a másik pedig adót vet ki és ekzekvál, papot választ és fizet, épületet, földet adogat el, hogy kevesebb legyen az egyházi adó ... És e két egyház olyan messze él egymástól, hogy nem is vesz tudomást egymásról. Pedig az lesz az evangélikus reneszánsz, ha e kétéltüséggé fajult differenciálódás az egy test, szoros, egybevágó életműködésében egyesül. A gyülésterem és templom még messze áll egymástól. Közelebb, közelebb! S akkor közelebb jön hozzánk a haladás,‘fejlődés, diadal... Azután ott a differenciálódottságqft^ iskola és élet között. Lelkészképzésünkről beszélek. Micsoda egyházépi- tés az, amely az iskolai szabadság örve alatt, a tudás koturnusában, a tudós pápaszemével egy elszigetelt magasságban akarja nevelni a jövő lelkészeit annak az egyháznak, mely itt küzd, viaskodik, ezer sebet kap s ezer igényt Babonás elemek Luther életében. Irta: Dr. Pfeiffer Miklós. Egyházunk atyja, Dr. Luther Márton egyik beszédében a következőket mondja: „A betegség nem isteni eredetit, aki jó és mindenkivel jót tesz, hanem a betegség az ördögnek munkája, aki minden rosszat elgondol és megindít, minden bűnös játékban részt vesz, igy ő hullajtja szerte a pestist, lázat és bujakórt.“ János, szász választófejedelemhez pedig igy ir: „Fejem még mindig a jó és egészség ellenségének van hatalmában, aki itt-ott úgy átgázol agyamon, hogy sem írni, sem olvasni nem tudok. Azt hiszem, betegségeim nem természetesek, hanem a sátáni fickó (Junker Satan) gyakorolja rajtam bűvös hatalmát.“ Dessauban jártakor pedig, midőn arról értesül, hogy a városban egy 12 éves torzszülött él (utólagos orvosi vélemények szerint valószínűleg egy angolkóros leányka) egész komolyan tanácsolá, hogy az „ördögi tevékenység eme szerencsétlen termékét“ pusztítsák el. (L. Mochsen: 1922 kénytelen részben kielégíteni, részben leszerelni. Regényt kellene Írnom a Rákosi „Elnémult harangok“-jának Simán- dyját, a Jókai „Barátfalvi lévitá“-ját a mi speciális evangélikus pszihénkkel megtöltve s beállítva a mi speciális miljőnkbe, hogy a mi lelkész-ideálunkat megfessem. Tul- nagy, tulszép az, olyan, mint egy szertelen, édes álom. A magunk gyarlóságai lemosódnak s a magunk erény- akarásái, erényerőiködései benne kivirágzó pompás lélek- realitásokká, eleven erőkké válnak. Mi fakultást akarunk. Jól van. De elég-e az ? Elég-e arra, hogy várjuk tőle azt a hatalmas papegyéniséget, melynek kontúrjai, határvonalai olyan szélesek, mint aminő tátongó az űr az élet igényei, Egyházunk érdekei és a mi kharismáink között vagy mint amily távol áll egymástól az eszmény, a nehéz vívódásaink és megbicsaklott akarásaink közben kigondolt eszmény s a kemény, parancsoló élet előtt megroggyanó, magábaroskadó valóság. Harcok forró levegője terjeng felettünk. A háború megnövelte a szektás- kodó hajlamot, a kurzus pedig a klerikális katoiréáló tendenciát. Éhes karvalyok körmei vágnak bele Egyházunk megpuhult, meglazult testébe. Az evangélikus öntudat pedig oly gyönge, hogy annak sokszor csak a lelkész egyéni kiválósága, szereplésének sikere s jóhirénék varázsa az alapja. Telt templomokat ha látunk, az nem jelenti a hitélet hatalmasabb hullámverését, az imádkozó áhitatnak a lelkekbe költözését, az Isten kezére hajló vallásosság terjedését, hanem jelenti az igehirdető még meg nem kopását, érdekességét. Ezt a személynek szóló érdeklődést kellene átépítenünk az Egyházunkhoz tüzön-vizen, önként és következetesen ragaszkodó, szabad és független (tehát paptól és ünnepnaptól független) boldog gyermeki viszonnyá, mely többé nem inog meg hithűségében, de maga lesz önként misszionárusává Égyházunk felséges eszméinek. Misszionárius... Ez a szó mindent megmér. Számolnak-e a fakultás bajvívói. azzal, hogy Egyházunk sorvad s e fogyást, e lassú, de biztos sorvadást meg kell állítanunk — ami nem elég — de a defenzívából át kell lendülnünk egy győzelmes, dicsőséges, csendben és szelíden haladó offenzivába. Nem hirdetek én kiabáló, dühös hadjáratot, nem kívánok gonoszkodó lélekhalászást, nem kérek az alattomos szekta-prozelitáskodás másolásából, csak kívánom, óhajtom, álmodom róla és imádkozom érte, hogy boldogabb, bátorságosabb és büszkébb legyen a szive verése a mi népünknek. Valami „se hideg, se melegé tétova, ide-oda hajladozó öntudatíalanság a mi bűnünk, Gedächtnissmünzen berühmter Aerzte, 1781 Berlin, továbbá Köífler: M. Luther, sein Leben und seine Schriften, 1889. Berlin.) Mai felfogásunk előtt érthetetlen dolgok! S ha az orvostudomány történetét követjük, nem találunk kellő magyarázatot arra, hogy a középkor kétségkívül legnagyobbszerü bölcselkedő elméjéhez miért nem férkőzhettek még közel sem azoknak az újabb felfogásoknak elemei, melyek a természet megnyilvánulásairól kialakulóban voltak. Amint a miletosi Thales (Kr. e. VII. század), a hét görög bölcsek elseje, nem elégedvén meg a természet jelenségeinek mythologiai magyarázatával, megveti a racionális tudományos természet- felfogás alapját, elkezdődik tülajdonképen a tények és babonák elkülönülése. Ez irány az orvoS-ter- mészettudományi téren évszázadokig küzd azzal a törekvéssel, mely a természet jelenségeit ember- feletti erők eredménye gyanánt igyekszik beállítani s amely törekvést ma theismusnak nevezünk. Galenus (Kr. u. II. század) teljesen kikapcsolja az orvos-természettudományból ezt az elvet és megalkotja a teleológiai világnézetet, mely az isteni célszerűséget foglalja magában s a betegségekért,
