Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-12-24 / 51. szám
4 HVflriGélilI^USOK; UAPdA 1922 közösség lelkesedésének megtapasztalásából táplálkozik, mert a vallási élményeket egyik ember közli a másikkal és igy épülünk egymás hite által s aki kiszakítja magát az egyházi közösségből, annak elsatnyul a vallásos élete. Am egyházi közösség nem állhat fenn dogma nélkül, amelyek nyomai már az őskeresztyénségben is feltalálhatok. Csakhogy más a dogma és más a vallás, a dogmák támadása nem egy sikba esik a vallás támadásával, a dogma védelme még nem a vallás védelme. „Mi neked az egyház? Emberi szervezet-e, amelybe csak úgy beleszülettél? Mi köt az egyházhoz? A születés véletlensége, az adózási teher vagy a társadalmi forma kényszere?“ A léleknek rendíthetetlen meggyőződése kapcsoljon hozzá és nem olyan, amit pénzen meg lehet vásárolni. Az ember egyéni vallásossága Istenhez közeledés, az egyházban pedig Isten közeledik az emberhez; a kettő találkozásának tehát úgy az egyén vallásossága, mint az egyház intézménye egyaránt lényeges feltétele. Aki állandó közösségben akar lenni Istennel, látogassa a hívők gyülekezetét, ahol erőt meríthet a hitetlenség ellen és az élet egyéb küzdelmeire. Ám ne megszokásból, mint valami tanórán megjelenés sablonszerüségébői, hanem kifejezhetetlen lelki sóvárgással keressük fel a templomot. Mert az egyház csupán a kereteket adja a valláshoz, tartalmat magának az egyénnek kell belevinnie. A vallás és a modern ember viszonyának rajza teljesen az életet ábrázolta. A modern természettudomány nagy átalakulást inaugurált az ember gondolkodásában, megteremtette az egyéniség túlzó kultuszát. A haladás szédítő gyorsasággal elkábitotta az embert, aki mindenben, amit kézzel nem lehet megfogni, kezdett kételkedni s mert a filozófia, majd a művészet vagy az etikai kategóriák által próbált pótlékot keresni a vallás helyett. Ám ez keserves kiábrándulással végződik, sem Kant kategorikus imperativusa, sem Osswald monizmusa nem elégíti ki lelkünket, amely Isten nélkül eleped. A modern ember lelki összhangját csak Krisztus adhatja meg, aki egyik kezével az embert fogva, a másikkal Isten kezét tartva, összehozza a földet az éggel. Erre a szilárd bázisra van szüksége az egyensúlyát elvesztett modern világnak. Azóta sokszor fájt. Ám azt a kegyetlen kínt még csak egyszer éreztem, felnőtt koromban, amidőn már rég elfeledtem az első csalódásomat. Ekkor nem a biciklista, nem is, hogy a szomszéd szobát miért csukták be, hanem egy szép aranyhaju leány foglalkoztatott. A lelkem a lelkét kereste. Karácsony este volt akkor is.- Alkonyodott mint most, de mintha szebbek lettek volna azelőtt s szomorúbbak volnának azóta az alkonyatok. A karácsonyfát feldiszitettük már s a leányszoba ablakába állva, kéz a kézben vártuk a Három- királyok csillagának feljövetelét, hogy meggyujt- hassuk a karácsonyfa gyertyácskáit, és mert azelőtt is sokszor néztük el az Esthajnal-csillag ragyogását. Ez volt az Ő csillaga — Ő volt az én csillagom. Csillagkereső tekintetünk találkozott... s az enyém — szinte akaratlan — nagyon a mélyre hatolt. És a lelkemet úgy elfogta a fájás, mint akkor régen, gyermekkoromban, amikor a kulcslyukon át bepillantva, azt is megtudtam, amit nem akartam, hogy — nem a kis Jézus hozza a karácsonyfát !... Elengedtem a kezét s lelki szemeim riadtan kalandoztak tovább, karácsonyfa alól karácsonyfa alá, feltűnt a játékbiciklista is, majd nyomán felmeredt a kérdés;- — Mi van belül ? ... És nagy távolokon át újra hallottam édesanyám sokatmondó feleletét : A meggyőző erővel érvelő, lelkesedést szuggeráló, költői szépségektől át megátszőtt remek előadások méltó keretekben is jelentek meg ama énekszámok következtében, amelyek megelőzték, illetőleg kisérték azokat A csúcspontot mégis a püspök imái képezték, amelyek valóban éreztették az emberrel, hogy közel van az Isten. • * Első estén Harsányt József szólóéneke, második estén Hütier Anna, Németh Piroska, ifj. Nánik Pál és Ság hi Tamás kvartettje, a harmadik estén Gatt Margit szólóéneke emelte az ünnepi hangulatot. Az énekkiséreteket Hatvani Lajos, Dr. Kiss László és Nagy Pál látták el. lllllllllllllllllllllllllllllllllllKIllillIIIIlllllllllKIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIltlIllIIIIIIIIIIII Fohász Karácsony ünnepén. Koporsónk mellől im bölcsödhöz jöttünk, Ur Jézus, szent Karácsony ünnepén. Beh elsötétült az ég mifölöttünk, Egész világon kialudt a fényi Mi kisvilágunk fénye is letűnt, Nagy szomorúság a mi életünk! Feltámad-e még szép napunk, ragyogva, Szülőhazánkra, szegény magyarokra?! Feltámad, hogyha szivünk Abba mélyed, Aki minékünk éltető Napunk, — Akt az Ut, Igazság és az Élet Kitől mi gyöngék uj erőt kapunk. Erőnk a hit, mely diadalt arat, Erőnk az erkölcs, az egyakarat, Maszületett! így szülj újonnan minket, így áldd meg szent Karácsony ünnepünket! Ámen I 1922. december. Sántha Károly. — Nem jó azt tudni! Bizony nagyon szomorú meglátni néha: mi van belül — az emberekben! ?... Este van. Sötétség borult a földre; csupán a hó fehérük s a csillagok világítanak. Szobámban nincsen fénysugár, a kályhában szunnyadoz csak a kialvó parázs. Nézem, mint lesz hamuvá az utolsó szikra is és várva-várom, hogy angyalszárnyaival egészen leszálljon a szent este s nyomán beköltözzön telkembe, a Megváltó békéje. Várom ... Nem várom hiába. Künt a folyosón megszólal a Jézuska ezüst csengetyűjének halk muzsikája, hirtelen reámnyilik az ajtó s a húgom kis fia, falatnyi gyermek, boldogságot sugárzó arccal örvendezi: — Bátyusz, jöjj gyorsan, megjött a Jézuska! . Kézenfog, megyek vele, s amint széttárul az ebédlő szárnyas ajtója, ott áll előttem az aranyban- ezüstben, gyertyafényben úszó karácsonyfa. Rég tovatűnt gyermekkorom álomképe ... — Gloria in excelsis Deo ! ... . .. s akire éppen fájó emlékkel köszönt reá a szenteste, cirógassa végig tekintetével a karácsonyfa alatt imádkozó gyermeket: az örömgpgaras arcocska láttára elcsitul a lélek legvadabb fájdalma, megenyhül a múlt legzordonabb emléke és felörülünk, mint akkor, régen, amikor boldogok voltunk, mert azt hittük, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát ...
