Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-12-24 / 51. szám
\ 122 aVANGÉülKUSO* üAPtIA sich*) szemléli, ennek szellemét és tudatát magában hordja és külön hitét ebben elveszíti, csak akkor éri el a magasabb életet és az Isten békéjét. Az a közösség pedig, mely az emberiség eszméjét ábrázolja, az egyház, melynek kezdője szükségszerűen Istennek született. O tőle származik az egyháznak & szent lelke, melytől újjászületünk. És épp azért minden ember Krisztus születésében a saját magasabb születését szemléli, melynek folytán csak áhitat és szeretet él benne és megjelenik ö benne is Isten örök fia Innen az ünnep fensége. Ez utolsó szavai alatt József lépett be a szobába. Hallani akarják az ő nézetét is, de ö kijelenti, hogy nem szereti ilyenkor a merev formákat és hosszadalmas beszédeket, hanem örülni akar az örü- lökkel. Ne okoskodjanak, hanem váljanak mind gyermekké. „Kommt denn, lasst uns heiter sein und etwas frommes und fröhliches singen !“ íme a karácsony és egyúttal a keresztyénség különböző felfogásmódiai békésen egymás mellett egy szűk helyen! És az eltérő véleménynek mind szeretettel viseltetnek egymás iránt és nézeteik mintegy kiegészítik egymást. Lénárd képviseli a történeti kritikát és racionalizmust, Ernő azt a hitet, mely a jelen vallási tapasztalatából, öröméből az isten országának történeti megalapítójára, következtet, Eduard a jánosi misztika és a vallásos közösség értékének szószólója, József végül a gyakorlati kegyesség képviselője, aki azt is sejteti, hogy a kegyes érzést csak megközelítőleg lehet dogmatikai formulákká) kifejezni. Schleiermacher azt akarja velünk éreztetni, hogy a karácsonyi hangulat minden neme jogosult, ha őszinte és a szív mélyéből fakad, csak Lénárd theológiai álláspontját nevezi frivolnak (amiben mi is teljesen egyetérthetünk vele), de sejteti azt is, hogy ez még fejlődőben van. Vajha a Schleiermachcr „karácsonya“ keltette gondolatok is hozzájárulnának a mi karácsonyi hangulatunk mélyítéséhez, ez ünnep fenséges jelentőségének igazibb átértéséhez, hogy minden fényesség mellett az ünnep mindennél jobban tündöklő lelki tartalmában : a Megváltóban és a megváltásban találjuk örömünket. Dr. Szelényi Ödön. Édesanyám reám szólt: — Mit csinálsz ? — Hát megnézem, mi van belül ? — feleltem egész magától értetődően. Mert úgy gondoltam, természetes az, hogy megtudjam, „mi van belül ?« — Nem jó azt tudni! — hangzott édesanyám ajakáról a szelíd és sokatmondó figyelmeztetés. Fogott is rajtam; abbahagytam a kutató munkát. Ám továbbra azon tűnődtem el: miért nem jó tudni, mi van belül ? — Nemsokára megtudtam. Ez a rákövetkező év karácsonyestéjén történt. Megelőzőleg délután azt mondta édesanyám nekem és az öcsémnek: — Legyetek jók; kimegyek egy kicsit, megtudom, mit hoz a Jézuska. Mi jók voltunk és csendben, boldog remegések között vártuk az örömöt hozó szentestét. Lassacskán el is jött; ám édesanyánk még mindig nem nyitott reánk ajtót. Nyugtalankodni kezdtem : hol lehet ? És kimentem megnézni. Szobáról- szobára jártam s amikor az ebédlő-ajtóhoz értem, a cseléd reám szólt: — Oda nem szabad bemenni! Igen ám, csakhogy engem nem lehetett ennyivel kielégíteni. — Miért ? — motoszkált a fejemben és benéztem a kulcslyukon. Kapí Béla püspök előadásai. A pápai evang. gyülekezet november 17—19. napján vallásos estélyeket tartott, melyeken Kapi Béla püspök sorozatos világnézeti előadásokat tartott. Az előadás-sorozat a modern világ kérdéseivel foglalkozott. Témái: a vallás és vallásosság, a vallás és az egyház, a vallás és a modern ember. Mindhárom tárgy méltán kelt maga iránt teljes érdeklődést. A vallás nem a lesújtott ember felemelő ereje, nem a csonka élet kiegészítő pótléka, hanem az egészséges szív lüktetése, az ép lélek lélekzet- vétele, a küzdésben gyönyörködő tettvágy tájékozódása. Így a vallásosság a tespedésnck indult élet felfrissitője, nem szemforgatás, hanem a való életet formáló hatalom. Az egyház sem nem felesleges terhe, sem nem az egyéniséget elnémító ellensége a vallásos személyiségnek, hanem elsőrangú segítség a vallásos jellem kialakulásában, f ejlődésünk hatások alatt indul meg s azok alatt halad tovább is. A közösség, amelyben élünk, cgy-egy vonást ad egyéniségünk kialakulásához, igy a vallásos egyéniség is a vallásos közösség nevelése alatt bontakozható ki teljesen. Amint a szülői ház emlékei végig kisérnek az életen, úgy az egyháztól nyert első hatások is irányjelölők fejlődésünk utján. Annyival is inkább, mert az egyház nem emberi intézmény, amely érdeket szolgálna, hanem isteni organizmus örökkévaló célok szolgálatában s aki ilyen segítséget vár tőle, elő is készül általa az örök életre. De a vallás lényege is egyenesen utal az egyházhoz, amennyiben Istennel lelki közösségbe az egyház segít el. Az egyház közli velünk az isteni misztériumot, amelynek felvevőeszköze a hit, szintén a közösség életélményeit veszi át. A hit ugyanis nem elhivése valaminek, hanem feltétlen bizalom, amelynél fogva Isten kezében látjuk és tudjuk lelkünk üdvösségét. A hit ereje a Édesanyám a karácsonyfát díszítette !... Ijedt, csalódott, nagy-nagy szomorúsággal sóhajtottam fel: — Hát nem a kis Jézus hozza?! És úgy szerettem volna sirni sírni, keservesen, sokáig, de nem tudtam. Csak a torkomat fojtogatta valamilyen kegyetlen nagy fájdalom. Ma már tudom, az első csalódás fájdalma volt ez, s a könnyek, amik nem tudtak előtörni a kínzó fájástól, a megszűnt igazi boldogságnak, a tovatűnt gyermekkornak szóltak. Abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát — megszűntem gyermek lenni. Este nem örültem már a karácsonyfának, nem ragyogott fel arcom a játékok láttára sem és nem játszottam soha többé. Szomorúan álltam a karácsonyfa mellett. Édesanyámnak feltűnt és az ő sebetgyógyitó hangján megkérdezte: — Mi bajod kis fiam ? Hüpögtem : — Nem tudom, de nagyon fáj valami. Édesanyám átölelt, megsimogatta fejemet, arcomat s nekem úgy tetszett, az ő jóságos, derült arca is elborult. Mintha sajnált volna, úgy vibrált a hangja: — Az a valami: a lelked... Az fáj .. A lelkem !...
