Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-08-27 / 34-35. szám
4 HVANGÉÜIKUSOK IkÄPJfi 1922 kézre; nem szólván arról, hogy tanítóképzésünk s árvaellátásunk ügye sincs rendben, amely dolgok szintén tetemes áldozatokat fognak igényelni hiveinktől. b) A soproni elhelyezést rokonszenvessé teszi előttem továbbá az is, hogy Sopron luteránus szellemű város, erőteljes evangélikus gyülekezettel, ősrégi evangélikus intézményekkel. Pécs ellenben római katolikus püspöki székhely, amelyben nehézségekkel küzdő gyülekezetünk van csak. Micsoda „hamupipőkének“ érezné magát ebben a városban az a szegény evangélikus teológus, amelyben mindenfelől egy idegen fény, egy idegen szellem és hatalom érvényesülését látná csak. Pedig hát ezeknek a fiatalembereknek, akik tulnyomórészben egyszerű körökből regrutálódnak, egy kis bátorításra van szükségük, mert különben még jobban elszontyolodnak. Bármennyire nagyrabecsüljük is a pécsi törekvő evangélikus gyülekezetei, mégis csak azt kell mondanunk, hogy azzal a bátorító, önérzetkeltő hatással , mégsem lehetne a teologusnemze- dékre, mint Sopron. És hát hová is vinnék Pécsett azt az evangélikus teológust egy kis katechetikai gyakorlatra, amikor ottan még elemi iskolánk sincs! ? c) A soproni elhelyezés gondolata rokonszenves előttem végül azért is, mert úgy gondolom, hogy ezúton teológiánk ügye hamarább juthatna tető alá, mint egyébként. A soproni tervet az tette tulajdonképpen aktuálissá, hogy az Erzsébet-tudományegyetem nehezen tud Pécsett elhelyezkedni. Évről-évre Ígérgetik s évről-évre halogatják odavitelét. Most olvastam a kultuszminiszternek nyilatkozatát a pécsi tervekről, amelyek szerint már a jövő tanév elején kezd az egyetem részletekben oda átszivárogni s a „Budapesti Hírlap“ julius 28-iki számában meg viszont azt olvasom, hogy csak később, egy évvel utóbb kezd oda megindulni. A mi fakultásunkról azonban szó sincs sehol. És én azt hiszem, hogy a mai közszellem mellett, nem diadalszekéren és nem is elsőnek fogják azt oda átvinni. Már pedig a mai állapotok semmire sem jók. Pesten ott kínlódnak a menekült teológiák, hovatovább mind szükebb helyre szorítva, úgy, hogy mikor az ember végignéz a helyiségein, önkéntelenül is az a bizonyos bútordarab jut az eszébe, amelyre azt szokták felírni: „Nappal szék, éjjel ágy“. Egy ilyen helyzet sem a kellő elmélyedésre, sem a kellő energiakifejtésre nem alkalmas. Ezen mielőbb változtatni kell! Sopronban ellenben minden készen van; van hajlandóság, van felvevőképesség, van felszerelés is, úgy, hogy Sopronnal rövidesen ki lehetne emelni lelkészképzésünk ügyét a földönfutás mai nyomasztó állapotából. * Ne gondolja azonban senki, hogy amikor én mindezeket leirom, az én lelkem már teljesen megnyugodott s a továbbiakra nézve nincs semmi kivánnivalóm. Van. Én teljesen átérzem és méltányolom azoknak az uraknak az aggodalmait, akik a soproni tervtől húzódoznak s azt kívánják, hogy teológiai fakultásunk maradjon szoros szervi kapcsolatban az Erzsébet-tudományegye- temmel s menjen vele oda, ahova ő megyen. Nagyon jól tudjuk, hogy Raffay Sándor püspökünk, a maga kimagasló tekintélyével, szavának súlyával s fáradhatlan utánjárásával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyházunknak a fakultásért való küzdelme végrevalahára célt ért s egy cseppet sem csodálkozom azon, ha ő is s lelkes partnerei is: Zsigmondy Jenő, Kéler Zoltán, Dietz Sándor nem szívesen veszik az uj bonyodalmakat, melyek között a nehezen kivívott eredmény esetleg elkallódhatik vagy legalább is !e- törpülhet. Én magam is csak abban az esetben volnék hajlandó belemenni bármiféle uj kombinációkba, ha az eddigi eredményt nem veszélyeztetjük s okvetlenül biztosítjuk egyházunknak a fakultást. Mert nekem is kell a fakultás! Vallom én is azt, hogy nekünk a többi felekezetekkel minden tekintetben egyenrangú főiskolánknak kell lennünk — a paritás, a felekezeti egyensúly elvén. És ha hajlandó volnék, mégis a viszonyok kényszere folytán, ideiglenesen, egyházi érdekből bizonyos oldallépésbe belemenni, azt csak az esetre tenném meg nyugodtan, ha a dolog lényege ezáltal nem szenvedne kárt. Úgy vagyok azonban informálva, hogy a teol. fakultásnak Sopronba való kihelyezése vagy hogy úgy mondjad: vendégszereplése semmiképen sem érintené egyházunknak ezirányban való jogát s az odatelepitett papnevelő-intézet fakultási jellegét. Azt ugyan észreveszem, . hogy ezzel a kihelyezéssel néminemű hézag és hiányosság támadna ezen intézet és az anyaegyetem között, ámde az is kivehető másfelől, hogy előny is származnék belőle lelkészképzésünkre, annak benső szelleme tekintetéből, amely előny — nézetem szerint — megéri nekünk a mutatkozó szépséghibát. Mert ne felejtsük el, hogy itten lelkészképzésről van szó; s ennél okvetlenül kell, hogy latba essenek a környezet várható lélektani hatásai is. Nem mindegy az, hogy a teológia hol van. Mert hiszen a teológusnál nemcsak az észt műveljük, hanem a kedélyt, az egyházias lel- kületet is; ez pedig jókora részben a környezetből is táplálkozik. S ennek tudata tesz engemet hajlamossá Sopron iránt. Sőt bensőmben úgy vagyok hangolva, hogy én többre becsülök egy egyszerű, jó helyen fekvő teológiát akármilyen fényes fakultásnál, ha ez utóbbi egyházi szempontból netán kedvezőtlen helyen fekszik, mert amabból több áldás áramolhatik egyházunkra, mint emebből. Egyébként az egész dolognak esetleges nyugtalanító vonásait elsimíthatja lelkűnkben az a remény, amelyet mindnyájan táplálunk, hogy mindez csak átmeneti állapot; mert mihelyt Pozsonyt, a hová az Erzsébet-tudományegyetem visszatérni remél s a hová eredetileg a mi fakultásunk is tervezve van, elérni sikerül, magától elesik minden eddigi fejtörés és fejfájás. De mertsenkisem tudhatja, hogy meddig tart a mai állapot, azért teológiánk dolgát az előrelátó gazda gondosságával kell kezelnünk. Színes ábrándpktól semmiesetre sem szabad magunkat elragadtatnunk. Én lelkem mélyéből meg vagyok győződve arról, hogy az élet nagy evolúciója kiigazítja Magyarország dolgát s összetöri a mai tökéletlen tákolmányokat, amelyek minden természeti és erkölcsi törvénnyel ellenkeznek; de mindezek dacára azt tartom, hogy túlzott optimizmustól nem szabad vezéreltetnünk magunkat, mert hiszen viszont azt is látjuk, hogy a történelem sokszor nagy időközökkel számit s ami nekünk máról-holnapra bekövetkezendőnek látszik, abban nem egyszer nemzedékek pusztulnak el. Jobb tehát, ha a sorsfordulatot előnyösebb helyzetben várjuk; s az, szerintem, a soproni elhelyezkedés. A kormánykörök, úgy vagyok informálva, semmi akadályt nem gördítenének teol. fakultásunknak Sopronba való kihelyezése elé, csak arra legyen aztán gondunk, hogy az állammal kötendő szerződésben világosan kifejezésre jusson az is, hogy a soproni intézet alkatrésze az Erzsébet-tudományegyeteninek s hogy a viszonyok jobbra- fordultával bármikor elfoglalhatja abban helyét. Az a gondolat is felvetődött azon az említett akadémiai nagybizottsági ülésen, hogy jó volna úgy irányítani a dolgot odafent, hogy az egész Erzsébet-tudományegyetem Pécs helyett Sopronba vitessék. Ez aztán igazán minden evang. ember támogatására méltó terv lenne, csak attól félek, hogy erről már lekéstünk. A dolog, azt hiszem, annyira elő van már készítve Pécs irányában, hogy a kormánynak, még ha akarná is, nem igen lesz módjában változtatni a régi tervezeten. Fájdalmas mindenesetre, hogy egyházunknak ez a fontos ügye még mindig a bizonytalanság útvesztőjében vergődik s késlelteti a kívánatos intenzivebb munkát s az egyházunkban is komolyan munkába veendő konszolidációt. Mert kárvallás nélkül a mai állapotban sokáig nem maradhatunk ; jobbra is, balra is sok igazítani s pótolni valónk van. Most legalább azirányban nem fájna a fejünk, ha annakidején minden elfogultságtól s - lokálpatriotizmustól menten a debreceni egyetembe való bekapcsolás tervét elfogadtuk volna, amelyet annakidején még Apponyi, mint kultuszminiszter, könnyen, máról-holnapra keresztülvihető- nek mondott. Most volna fakultásunk is már, egyetem körében, protestáns szellemű városban is, kiváló magyar helyen, nagy kulturális központban. S megbecsülhetetlen áldás áramolhatott volna ebből a helyzetből, a kétnemű teologusnemzedék ifjúkori érintkezéséből s részben való együttes neveléséből a hazai protestantizmusra. De hát erről kár már beszélni; csak azt mondom, hogyha netalán tán az eddigi vagy az újabban felmerült
