Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-08-27 / 34-35. szám
1922 HVAriGáuiKUSOlt UAPdA 3 jobbjainak kiáltó szavából eltanultak gyakorlati, korszerű alkalmazása ? Ha nem, úgy mért volna jogosulatlan a mementóként hangzó „Térjetek meg‘ beleharsogása akár a vihar zúgásába, akár a haldoklás csendjébe. Mért épen most? Mért épen ma ? A Szentháromsági vasárnapot követő számban jelenvén meg Duszik első cikke, azon tűnődtem leginkább, hogy miként értelmezhette készülése alatt Jézusnak a Nikodetnusszal folytatott beszélgetését? Lchct-c azt félreérteni, lehet-e azt máskép magyarázni, mint azt a nagy Mester értelmezte? .Dr. Deák és társai“ hiszik és vallják: mha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országátu. Mi ennek nemcsak hirdetését tartjuk kötelességünknek, hanem érezzük annak szükségét, hogy naponként meghaljunk a bűnnek és naponként újonnan szülessünk Nem „megtértek“-nek, sem „parusim“-oknak nem tartjuk magunkat, mint ezt Duszik minden alap nélkül szereti hangoztatni ; de az tény, hogy a megtérés utáni vágy él a lelkűnkben. Sőt tovább is megyünk. Úgy érezzük, hogy a megtérés igéinek hirdetésére csak akkor vagyunk hivatottak, ha az azután való törekvésnek, szükségszerű voltának erőnkhöz, vagy erőtlenségünkhöz mérten legalább valamelyes módon és mértékben bizonyságát nyújtjuk. Minket nem vezetnek .túlfűtött ambíciók“, mi nem vagyunk elragadtatva önmagunktól, mi nem tömjénezzük egymást, mi nem gyanusitgatunk mást. mi őszinteségre és szeretetre törekszünk, mi bűntudatunktól áthatva, törekszünk — belátva, hogy önerőnkből erre képtelenek vagyunk — a jóságos Isten segedelmével az anyagiasság porából és bűnös szokások szennyéből kiemelkedni és... egykor felemeltetni. És a fenti „mi“-be belefoglaljuk családtagjainkat, hozzánktartozóinkat, barátainkat, minden felénk közeledőt. És ha némi előnyös változást tapasztalunk magunkon, ezért Istent tudjuk dicsőíteni. S hogy most már összeolvadó hangunk oly erős, hogy parochiáink és otthonaink ablakán át is kicsendül énekünk, ezért nem magunkat, de Istent dicsőítjük. És higyje el Duszik testvér, olyan ez a jelenség, mint a háborgó tengeren szertefolyó olaj: a hullámverés köröttünk csendesül s rendületlenül tudunk hinni abban, hogy hajónk egykor partot ér. Úgy érezzük és tapasztaljuk, hogy midőn a „kis bibliánkéhoz nem bonckéssel, .de Összekulcsolt kezekkel közeledünk, nagy áldás árad ebből nri magunkra, mieinkre és gyülekezeteinkre. Miránk pedig ez a leglényegesebb. Nekünk, mint egyszerű közkatonáknak, a legfőbb célunk nem a hir és dicsőség hajhászása, hanem az, hogy a reánkbizott, bármily igénytelennek látszó őrhelyen virrasztva, vigyázzunk és vigyázva virrasszunk, s azon az Isten által számunkra mindenkor kijelölt ponton megalkuvást nem ismerve, különbséget nem téve aközött: rajtunk van-e a Luilier- kabát vagy sem, mindig a Jézus jó vitézei maradjunk. Számunkra nem az uniformis és a disztinkció a lényeges, de a harci készség alkalmatos és alkalmatlan időben. Ez pedig megvan Harcolunk az önteltség álomba- mcrülésével szemben épugy, mint a veszélyeztetett őrhelyeinket támadókkal szemben. Egy ily őrtálló kiáltása volt az éjben Dr. Deák .Memento“-ja. Egy igen kevés ellenállással találkozó áradatnak kívánunk torlaszt emelni, szürke egyszerűségűnkkel, szerény anyagi javainkkal, egyesek által lekicsinyelt charizmáink- kal . . de mindig ragyogó lelkesedéssel. Ettől nem fog elriasztani az indokolatlan és igazságtalan vád: „A szekták utján !“ Mi megismertük egymásban azt, hogy torlaszként vetjük oda — ha kell — magunkat, mieinket, minden javainkat ezer szenvedés közepette mindent az egyházunkat fenyegető áradat elé. Legyen nyugodt Duszik testvér : semmisem áll távolabb tőlünk, mint a „zászlótagadás“. „Dr. Deák és társai"-nak ez a szerepe és hivatása „a szekták utján“. Ligeti Ede saiókazai ev. lelkész. Teologíáok jövő elhelyezése. Azt hittük, hogy miután sikerült elérnünk azt, hogy az egyetemen fakultásunk legyen, a fenti kérdés teljesen lekerül a napirendről s ezután csak az elért eredményben fogunk gyönyörködni. Deliát, ugylátszik, nem igy van. A mostoha körülmények csak újból felbolygatják ezt a kérdési, mert uj akadályokat gördítenek régi vágyunk teljesülése elé. Egy késő éjszakába benyúló vitára adott alkalmat a július 7-én Budapesten tartott akadémiai nagybizottság ülésén teológiánk jövő elhelyezésének kérdése. A dunántúli egyházkerület jeles püspöke hozta azt oda. A vita részleteiről most nem szólok, csak azt emelem ki, hogy Kupi Béla püspök azzal az eszmével állt elő ottan, hogy a teológiai fakultást ne Pécsre vigyük, mint ahova a dolog rendje szerint az oda kitelepítendő Erzsébet-tudo- mányegyetemmel mennie kellene; se Pesten ne maradjon tovább, mint ahová egyelőre a körülmények kényszerítik : hanem vigyük Sopronba, mint ahol legmegfelelőbb helye lenne az evangélikus lelkészképzöintézetnck. S ez utóbbi okból változtassa meg az egyházegyetem eddigi állás- foglalását. Ez volt javaslatának a veleje, nyomós érvekkel alátámasztatva Kapi püspök és partnerei által s nemkevésbé nyomós ellenérvekkel találva szemben magát azok részéről, akik a múlt évi egyetemes gyűlés 46. számú határozatának fenntartását kívánták, amelynek értelmében teológiai fakultásunk, mint az Erzsebet-tudományegyetcm alkatrésze, menicn oda ezen egyetem székhelyére s ott kezdje meg és folytassa a működését. Nagyon sok szép és okos beszéd hangzott cl pro és kontra s az ember lelkében az dönti el ezt a kérdést jobbra vagy balra, hogy ki milyen nézőpontból szemléli azt. Az én itélctmérlegcmbe például az esik latba a legjobban, hogy : melyik helyzet az előnyösebb egyházi szemß mtböl; melyik felel meg jobban egyházunk teherviselö- pességének s melyik utón lehet lelkészképzésünk régóta hányódó ügyét hamarább révbe juttatni. a) Engem a teológiai fakultásnak Sopronban való elhelyezése iránt az hangol mindenekelőtt rokonszenvre, hogy ezzel lelkészképzésünk ügye végrevalahára az egység, a tömörülés kerékvágásába terelődnék, ami nekünk nagy érdekünk. Eddig ugyanis az volt egyik nagy bajunk, hogy egyes dolgokban nagyon fényüzőek voltunk. A mi kicsi egyházunk, amelynek pedig sem kellő belmissziói hálózata nincs s amely még missziói gócpontjait sem birta kellőképpen kiépíteni, ami miatt aztán ezrek kallódtak el hívei közül; a múltban három teológiát is tartott fenn három nagy apparátussal, közel húsz tanárral, alig pár papnövendék számára. Hát, bocsánatot kérek, ez nagy luxus, amelynek egyházunk jólfelfogott érdekéből már régen meg kellett volna szűnnie s a felszabadult energiákat az egyházi élet más, égető szükségleteinek a kielégítésére kellett volna fordítanunk. Ma pedig még szegényebbek vagyunk, mint voltunk azelőtt: szabad-e tehát nekünk egy teológiánál többre gondolnunk s gondolnunk arra, hogy a fakultás mellett fenntartjuk talán még a soproni teológiát is, amelyre nézve nehéz elgondolni, hogy mi ezt az intézetet, amely egyedül menekült ki a nagy hajótörésből, csak úgy egyszerűen kivégezzük, amibe a Dunántúl is aligha menne bele s amit én a magam részéről is kegyetlen császármetszésnek ítélnék. A soproni tervvel azonban eleje vétetnék minden áldatlan huzavonának s e kérdés simán nyugvópontra jutna. Belátni való, hogy nekünk erőinket egyesítenünk kell minden vonalon. Ma inkább, mint valaha. Hallgasson el azért minden lokálpatriotizmus, egyéni és csoportérdek, mert különben elmerülünk. Nagyon kérem azokat, akik e tekintetben bizonyos túlzásokra hajlandók s kérem különösen a pesti teológiai tanárokat, akik nemrég egy memorandumot nyújtottak be a pesti és a soproni teológiák fenntartása érdekében, hogy ne tévesszék szem elől mai helyzetünket s gondolják meg, hogv odalent, az élet mélyein, igen-igen sok nyomorúság vár enyhítésre, igenigen sok ür vár betöltésre. Harangok, orgonák üres helyei tátongnak felénk, szertemáló épületek várnak tatarozó
