Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-07-16 / 28-29. szám
1922 HVA|'lGÖlAl!{UftOl' liAPtIA 3 tak elmerülni az .Isten arcának szemléletébe.“ Ma általában megsorvadt a keresztyénség hódító lelke, a mártirium- ság, a tűrni, fáradni, kényelmet és gyönyörűséget feláldozni tudó áldozatos szellem. A templommal szemben igényeink vannak: legyen az vonzó, meleg interieur-ju, legyen abban valami, amiért — hogy is mondjatok? — érdemes elmenni, tehát legyen az az igehirdetés egy kissé érdekesebb, a közlése legyen melegebb, vonzóbb, enyhébb, azután legyen megfelelő garnirunggal — bocsánat: más, kifejezőbb szót nem találok — körítve, hogy puhább legyen, mert különben kemény, nagyon kemény, rideg az nekünk ... így vonult ki a templomból az — Ige. így alakultak a bibliakörök, igy keletkezett a .vallásos esték“, szokása és igénylése, igy vonult előtérbe a kúra pásztorális jelentősége s a különféle egyesületek igy váltak időszerűekké s mert valahol csak élnie kell az egyháznak, tehát igy lettünk mi gyülésezó egyházzá, igy él a mi egyházi életünk a különböző, sokszor elkülönözó gyűlésekben. A gyülekezet, a congregatio sanctorum (az ágostai hitvallás kifejezése), nagyon-nagyon sovány lett: meg kell nézni a — hétköznapi Istentiszteleteket! Drummond abban a felfogásában, hogy a városnak templom nélkül is egészében templomszerüvé, a külön formaszerü istentisztelet nélkül is a munkával, a jóság és lelkiismeret Istenmegtaláló imádságával egyházzá kell átszen- tülnie, egészen Krisztus lelke szerinti gondolatot fejt ki, hiszen az Ur mondotta a Jákob kutjánál a vele beszélgető asszonynak ! .Eljő az az idő, mikor sem a Garizim hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádják Istent, mert az Isten lélek s akik öt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádkozniok.* (Ján. ev. 5,25) De hol vagyunk ettől az eszménytől ? Eljutott-e már oda a világ keresztyénsége, hogy mint fészkéből kihulló madár, szabadon és folyton repülni tud s a hivő léleknek nem kell többé, mint vándorfecskének erőgyűjtés végett letelepedni a közös Istenimádás szent világitó tornyára V Nem! Ezt a tökéletességi fokot nem értük cl A mi keresztyénségünk még nem egyéniesedett át annyira, hogy magunk szabhatnék meg, magunk stilizálhatnék át, magunk elszigetelten élhetnők meg; a magános fa letörik, ha vihar ront rája, de erdőben egymásra borul, a vándormadár a másikra támaszkodik, ha megzsibbad a szárnya van valami galvánikus ereje az egy gondolat tűzhelyéhez gyűlt közösségnek, más a szívverés ritmusa is, mikor ezer ajkon csendül fel: .Erős várunk az Ur Isten.* Sugárzó arccal, boldog élctakarással, szebb életterwcl jön ki a lélek a templomból, mint Mózes az Istennel való találkozásról... Azonban nem erről van szó. Abban mi egyetértünk, hogy kell a templom s annak hatással kell lennie a műhelyre, a gyerekszobára, a parlamentre, iskolára, a kaszinóra és börzére. Azt is aláírjuk, hogy a templom igazi rendeltetése az, hogy magát fölöslegessé tegye. De az makacs szemhunyás volna, ha azt áhitanók, hogy a templom- nélküliségünk ilyen átszentülés, ilyen az erkölcsi élet csúcsain járás volna már. Nem A mi templomtalanságunk a mi hitéletünk tetszhalála, sorvadása, elaluvása. Ma még nagyon is kell a templom s éppen ezért gondolkozzunk a templom-reformációról. Igen. Reformálás kell itt is in spiritu et in corpore, a templom szellemében s a templom szerkezetében Azokba a törött ablaku, pókhálós és szörnyen szcllős templomokba a modern ember, ki már a falun is villannyal világit és benzinnel gyújt pipára, nem lép be az otthonába lépő ember jóleső, meleg megpihenő érzésével. Valljuk meg. ma áldozat a templomba- járás, kockázat az egészséggel és kényelmetlenség vállalása : tehát bizonyos heroizmus kell hozzá, kiváltképpen, ha a prédikátor személye nem elég friss, nem elég érdekes. Azt ne mondja senki, hogy beszédeink elvontak, hogy az élet bajával, keresztjével bíbelődő mai embernek nem nyújtanak valami szemétmegnyugtató gondoiatot, hanem átsuhannak a szép szavak, mint az exotikus madarak a tengerek felett. Nem. Ma nincsenek már nekünk felesszámban olyan Aliig begombolkozott theológizáló, olyan mereven biblikus papjaink, kik a maguk eszmekörébe annyira beleélnék magukat, hogy azontúl nem látnának semmit a köröttük lezajló tengerváltozatu életből; ma talán e téren éppen tulbillenés észlelhető a bibiiaiasság rovására. Itt is tennünk kell És pedig a prédikálás a homiletikai szabályok szerinti szónoklás elhagyásával, vagy legalább lecsökkentésével s a lélekközlö közvetlen, átegyenesitett Krisztus-inter- petálással, a minden életváltozat, minden válság között evangéliumot hirdető tanítással. Csakhogy ehhez uj lelkesedés, uj ihlet és uj stilus kell. A templom, mint épület sem maradhat in forma antiqua. Télen fűthető, nyáron hűvösön tartható, kényelmes ülésü és megnyerő belső berendezésű templomba bizonyára többen jönnek, mint a zord, kietlen, pókhálós, ósdi Istenházba. Uj templomstilust kellene kieszelnie az épitóművészetnek, mely számol a kultivált ember igényeivel s a templomban tartózkodást kellemessé, hangulatkeltövé, nyugalmassá teszi. De mig a templomainkat átépítjük, átenyhiljük, inig eljönnek azok az uj prédikátorok, kikre a minket megunt, vagy félreismert népünk vár s kiktől minden igényét kiclégi- tendőnek és kielégithetönck véli, vessünk lelkünk mélyébe egy komoly pillantást és valljuk be, hogy talán nem is annyira a templomunk olyan hideg, hanem a szivünk, a túlbuzgóságunk s talán nem is a templomunk olyan kietlen, ékesség és melegség nélkül szűkölködő, hanem a mi .belső emberünk“. A templom jelentőségét visszaállítani köteles teendőnk, ne legyen az elásott talentum, elhagyott fészek, mely kihűltén rom!adozik, hanem meleg otthon, ahova a közösség leikéhez, fókuszához, az Ur lábaihoz letelepedni vágyunk incg akkor is, amikor a mi igazi szentélyünk, az élő templomunk : a lelkünk magába ölelte már az Urat. Igaz, hogy jaj volna nekünk, ha csak templomban élne a hitünk, de jaj akkor is, ha a templnmnélküliség általánosulna A földön élve anyagi formák között él, cselekszik, teremt a lélek ... Nincs oly foka itt a niegtértségnek, mely a templomban uj, lendítő, feljebb emelő hatást ne nyerhetne Imádkozzunk szóval a templomban, tettel a templomon kivül. Gyüjtsünk erőt, értéket a templomban, de kamatoztassuk azt — kivül. S addig járjunk a templomba, mig az velünk és bennünk meg nem épül, akkor már nem épülni, hanem építeni megyünk az Isten házába. Miskolc, 1922 junius hó 26-án. Duszik Lajos. iiuiiiiimiimmiiiiiiimiiiiiMmiNitiiMiiiiiiiimiiiiiiiiiHiiiHiiiiiiiiimiimiiiimmmii Záró „Memento I“ Nem volt szándékomban, múltkori válaszom megírása után, a .Memento* kapcsán felvetődött kérdésekkel még egyszer foglalkozni. Azt hittem, hogy válaszom leközlése után, mely — sajnos — nagyon soká váratott magára, a kérdés nyugvópontra jutott, legfeljebb arra gondoltam, hogy a problémát — végtelen nagy fontossága miatt — érdemes volna valamely lelkészkonfercncián bővebb megbeszélés tárgyává tenni. Azonban Duszik testvéremnek lapunk 24-ik számában közölt sajátságos hangú cikke any- nyira lecsúszott a, bennünket még az ellenféllel, nem csupán a testvérrel szemben is szigorúan kötelező objektivitás teréről, annyira subjektiv feltevések ellen hadakozik, hogy úgy érzem: az ügy érdekében nem szabad hallgatnom Magam miatt hallgatnék, még hogyha a nem épen megtisztelő jelzők és burkolt meg nyílt célzások nagyobb özönével árasztott volna is el. Ezeket azonban a köz érdekében nem hagyhatom szó nélkül. Kár, hogy az idevonatkozó cikkek nem jelentek meg közvetlenül egymás után, mert igy kénytelen vagyok feltenni, hogy Duszik elfelejtette : mit Írtam azokban. Mert ellenkező esetben nem mondhatná azt, hogy az én cikkemben „a hütelen gyermeknek pártja támad és még az támad.“ Hát mit is mondottam én első cikkemben ? Kérem Duszik testvéremet, olvassa el még egyszer, leközlök belőle itt is egy pár kiszakított mondatot: „ — mi Wallrabensteint még ez esetben sem tudjuk menteni...“ .Az ilyen lépés másnak, mint hűtlenségnek alig nevezhető , ..“ .itthagyni a munkateret, itthagyni a pályatársakat, egyenesen hütelen- ség, tehát bűn, melyet a túltengő subjektivizmus eredményez. A Krisztus példája nem azt mutatja. Az szolgálatot s ha kell szenvedéses, áldozatot is követel tőlünk, .önösségiink feláldozását elsősorban.“ Nagyon kell csodálkoznom ezek- után azon a logikán, mely ezt elég bátor Wallrabenstein pártfogásának minősíteni. S nem is tudom elhinni, hogy
