Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-07-16 / 28-29. szám
4 HVAfiGáhlitUSOlt LkAPtJA 1922 lapunk olvasói között Duszikon kívül meg csak egy is akadt volna, aki idézett mondataimat Wallrabenstein pártolásának minősítette volna. Ejitéltem őt akkor, egész határozott formában s elitélem ma is. Ez világos beszéd, hiszem, most már annak veszi Duszik is! Ez azonban a dolognak csupán személyi vonatkozása. Van azonban ennek egy másik, bennünket iszonyatosan érdeklő.és égető másik oldala is! Úgy látszik nagy baj az s nem csak egynek fáj, hogy fel mertem vetni a kérdést: miért hódítanak a szekták s miért vesztünk mi ? S úgy látszik még nagyobb baj az, hogy erre a kérdésre azt a feleletet mertem adni. hogy azért, mert meggyöngült egyházunkban a hitélet. De hiszen ezt én csak leírtam, hangosan beszél erről mindenki s látom azt is, hogy már nagyon sok helyen meg is mozdultak a bajok orvoslására! Én ezért — jól jegyezze meg Duszik testvérem is — nem vádolom, nem támadom evangélikus egyházamat, ismerem én is azokat a szent lehetőségeket, melyeket épen a mi egyházunk nyit meg hívei előtt, — de nem tudom nem látni, hogy voltak s vannnak fogyatkozásaink, vezetőknek — vezetetteknek egyaránt. S ezt talán Duszik tagadná ? Tagadná, hogy valamikor élőbb hit hatotta át evangélikus egyházunk híveinek összességét ? Valamikor ő is irt erről ... Aláírom itt azt is, amit annak idején Lutheránus irt, hogy tudniillik „az evangélium egyházának némely tekintetben túlságosan is sok szabadságot engedő köre-1 van. Csak az a kérdés, hogy ezt a túlságosan is sok szabadságot hol, mely oldalon kifogásolják! Elnéztük s elnézzük ma is, ha az a ma tévesen vagy megtévesztően „liberalismusnak“ nevezett irányt képviseli, ellenben a maró gúny fegyverével s lekicsinyléssel fordulunk ellene s „hóborténak tudjuk nevezni s „pietista“ lenéző jelszóval illetni, ha valaki nemcsak ajkával, de életével is bizonyságot próbál tenni a Krisztusról. Ezek után Duszik cikkére vonatkozóan tárgyilagosan meg kell tehát állapítanom a következőket: nem felel meg a tényállásnak, hogy én támadok; nem felel meg az sem, hogy én cikkemben vagy másképen is „lázitgatnám a mi szent, lelki bástyánknak az élő köveit; nem felel meg az sem, hogy mások, „megvetése“ „mély és átléphetetlen határok ásása“ vezetett volna bármikor is. Mindenekfelett pedig nem felel meg a tényállásnak, hogy nem vagyok megelégedve környezetemmel azaz egyházammal, annak hitelveivel, annak munkaail<almaival és charismáival s világnézetével s annyira nagyon meglennék elégedve „becses önmagámmal“. Ellenkezőleg: vallom és hirdetem, hogy a mi evangélikus egyházunk különösképen alkalmas minden vonatkozásban a Krisztusi élet megközelítésére. De viszont állítom, azt is — s itt utalok a püspöki egyházlátogatás tapasztalataira is —, hogy bajok vannak. Állítom, hogy e bajokon csak a bibliás élet megújítása segíthet *in capite et membris Ha ezt a várt és remélt s ha jól látjuk, már jelentkező átalakulást, visszafordulást Duszik nem hajlandó megtérésnek minősíteni, ám nevezze annak, aminek akarja. Ez a lényegen nem változtat „Lényeges pedig az élet. Az egyházban uralkodó s onnan kiáradó evangéliumi élet.“ Kevesebb fellengős beszéd — beszédesebb élet! Ez kell! Végül még néhány szót! Végtelenül jól esett, hogy ugyanakkor, amidőn szomorú szívvel olvastam Duszik meg nem értő, sőt félreértő sorait, egyúttal ugyanabban a lapszámban olvashattam Szerkesztőnknek „Bibliaismeret“ cimű vezetöcikkét is. Csak vigyázzon a Szerkesztő ur, hogy aztán öt is a „perusim* padjára ne ültessék, amikor ő is ugyanazt meri megmondani, mint amit én. Lutheránus még nem ültetett engem oda, hanem leereszkedően megveregette a vállamat. Nem mondhatnám, hogy az is jól esett volna. Duszik azonban azt is megtette velem, munkás igyekezetemet is kétségbe vonta. Hát csak vonja! Nem az fáj itt nekem, hogy az én munkámat vagy a mi munkánkat csak „kicsiny sarlócskák pengetésének“ minősiti, úgy látszik a maga „széles fogásu kaszájának“ munkája mellett — ezt megteheti, ha neki jói esik — de fáj az, hogy ezt akkor teszi, amikor még sohasem látott munkakörömben, sem akkor, mikor a kathedráról előadok, sem akkor, amidőn néha-néha egyházi munkában is részt veszek, sem akkor, amidőn hallgatóimmal együtt dolgozom, sem akkor, amidőn őket szolgálom, — mert ezt is igyekszem megtenni tehetségem szerint Hívom és hívjuk azért öt is: jöszte és lásd! És csak azután ints, azután figyelmeztess, de akkor is: testvéri szóval, megértő szeretettel, nem magas lóhátról letekintve. Mert ez fáj. Még egy Duszik- tól is fáj. S ezután szeretném, ha ő is hívna magához gyülekezetébe. Örömmel mennénk. Hadd lássuk azt a munkát, melyet ő végez! Mutassa be aratását, hadd örüljünk, hadd gyönyörködjünk, hadd buzduljunk fel újabb munkára mi is! Örülnénk, ha megmutathatná zsendülö vetését, mely az ő szántásában s az ő vetése nyomán fakadt. Higyje el ebből több áldás fakadna, mint oly cikkek megírásából, melyek sem testvéri szerétéiből nem fakadtak, sem magvetésnek, sem aratásnak nem minősíthetők. Én a „Memento“ ügyet ezzel lezárom, de szívesen nézek elébe, hogy valamely Jelkészi konferencián folytassam azt, illetve kifejthessem idevonatkozó álláspontomat. Dr. Deák fdnos. !ll!I!I!ll!limi!limin!tilltfltlllllll|l|II||||!l|IS!IIU!llii!III(l!Illllllllimmilllllllllllll(llll A soproni líceum ünnepe/ Ritka szép ünnepe volt Péter-Pál napján a nagv- multu soproni liceumnak. A „Soproni Evang. Líceumi Diákszövetség“ hívta általános érettségi találkozóra a soproni líceumban érettségit tett régi diákokat. Az alkalmat erre az szolgáltatta, hogy a már-már lelvesztett Sopron magyar maradt, másrészt az a cél, hogy a Diákszövetség eszméje minél szélesebb körben ismeretessé váljék. Az 1918-ban alakult líceumi diákszövetség céljául lüzte ki a jövő tanult osztályának helyesirányu szellemi, erköicsi és testi nevelését. Ennek elérésére egészséges, tiszta, családias* jellegű, vallásos és hazafias szellemben vezetett Diákotthont akar létesíteni, hogy rontó hatásokból minél mentebb s minél nemesebb és hasznosabb jellemeket neveljen a nemzet és az egyház javára. Ezenkívül fel akarja karolni a soproni líceumból kikerült egyetemi hallgatók ügyét s e célból az egyetemi városokban fiókszövetségeket akar létesíteni. Célja végül az iskola iránt való hála és ragaszkodás ápolása s az iskola nagyjelentőségű nemzet és egyházépitő munkájának támogatása. A Diákszövetség hivó szavát sokan megértették s közelből, távolból, sőt elszakított területekről is lelkes örömmel siettek a 365 éves hírneves iskola ünnepélyére. Őszbe boiult aggok, munkabíró férfiak, bizakodó lelkű fiatalok, magas rangú polgári, egyházi és katonai kiváltságok s egyszerű tisztviselők gyülekeznek az iskola udvarán, mintegy félezren, örülve az ismerősökkel s a régi iskolával való találkozásnak. Ragyogás az arcokon, itt-ott könnycsepp a szemeken, százféle kérdés és felelet az ajkakon. Megható és fölemelő látni, hány hasznos tagot adott ez az iskola nemcsak századokon át, hanem most is a magyar társadalomnak s milyen őszinte öröm és szeretet ömlik el az egész embertömegen, mintha egy család tagjai volnának valamennyien. Kétszeres érdeklődéssel és szeretettel közelednek azokhoz, akik elszakított területről jöttek. A hálát, ragaszkodást, a baráti és testvéri szeretetet nem szakíthatták el az ország megrablói. Félkilenc órakor az iskola csengője megszólal s az iskola háromszinü régi zászlója után megindul a hatalmas tömeg a templomba. A templomban az „Erős várunk" hangjai után Het- vényi Lajos vallástanár imádkozol^ a gyülekezeti énekkar pedig Altdörfer Viktor karnagy vezetésével a „Miatyái k ki vagy mennyekben* kezdetű karéneket adta elő. Majd Ziermann Lajos soproni lelkész intézett szép beszédet a hallgatókhoz Az istentiszteletet a Himnusz zárta be s utána offer- tórium volt a Diákszövetség javára. Az istentisztelet után a zászlókkal és fenyőágakkal diszitett tornateremben a Líceumi Diákszövetség közgyü* A „Harangszó“ 28. számából. í
