Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-07-16 / 28-29. szám

2

HVAflGáliIfttiSOlt liAPJA

1922

Az Országos Protestáns Szövetségnek pedig — melynek már előkészített megszervezését eddig elhárithatlan, de múló akadályok hátráltatták — elsősorban az legyen a feladata, hogy a protestáns hitvédelem érdekében s főleg a magyar protestantizmus különleges érdekeinek szolgálatában csendes, de kitartó tudományos munkát végezzen. Az Orsz. Statisztikai Közlemények felekezeti érdekű adatait különleges s a protestáns lakosság moralitásának, vagyoni, gazdasági, kulturális és szociális viszonyainak széles térségeire kiterjedő statisztikai adatok gyűjtésével és feldolgozásával kell kiegészíteni. Minthogy pedig a fenti könyv is mellesleg és burkoltan a vallási egyenlőség és viszonosság ellen izgat, továbbá a katolicizmus feltétlen (junk- tim nélküli!) erősítése s protestáns iskoláink államosítása mellett érvel — helyénvaló lesz arra is reámutatnom, hogy az 1848. évi XX. törvénycikk végrehajtásával kapcsolatos követelések biztos megalapozása s a kegyúri és főfelügyeleti, alapítványi stb. kérdések rendezése szintén sürgős feladat. Mindez pedig olyan munkát követel, melynek kielégítő elvégzése hivatalos egyházi te6tületeinknek nobile officiumot teljesítő tisztviselőitől és bizottságaitól nem remélhető. Ezeket a munkálatokat csak olyan, egy-egy problémának alaposan neki- fekvő szakemberek végezhetik el, kikben az egyházszeretet mély hithüséggel és alapos szaktudással párosul.

Pezenhoffer szerint — ki könyve végén kénytelen-kelletlen elismeri azt, hogy a múltban voltak érdemeink — a protestantizmus ma már „a legjobb esetben egy tiszteletreméltó... bútordarab, amelyet hajdani értékes szolgálatai és az emlékek miatt... kegyelettel őrzünk, de amelynek ma már semmi gyakorlati hasznát nem látjuk“.

Mi pedig azt mondjuk, hogy lehet ez idő szerint több hibánk és fogyatkozásunk, de ezek merőben múló jelenségek. Ellenben vannak erényeink, örök értékeink, melyeknek újbóli napfényre hozatalával magyar fajunk osztatlan megbecsülését továbbra is ki fogjuk érdemelni. Most — ez lehetséges — alul vagyunk; de ha egyszer mi, kálvinisták és lutheránusok összefogunk — a kocka biztosan megfordul s mi újból vezető- és tanitóegyházak leszünk. Sch.

Hogy a babonával a vallás is eltűnik, az még alaptalanabb félelemnek látszik a mi szemünkben. A vallás nem pusztulhat el. Egy kis füstölgő szalmatüz láthatatlanná teheti az ég csillagait, de a csillagok mégis csak ott vannak és megint elő fognak tűnni.

Egészben véve azt az ismert mondást kell ismételnünk, hogy vallásos emberhez méltatlan dolog a vallástalant félelemmel, utálattal, vagy akármi más érzéssel, mint szánalommal, reménységgel és, testvéri érzéssel nézni. Ha keresi az igazságot, nem testvérünk-e, nem méltó-e részvétünkre? És ha nem keresi, nem testvérünk-e akkor is és nem méltó-e még inkább a mi részvétünkre? Carlyle

Az elásott táíentom«...

Talán elég kifejező cimet választok az „A templom nélküli város* cimü cikk (lapunk 17. sz.) nyomán ébredt reflexióim számára.

Nagy betegségünkről fogok szólani, tehát igyekszem nagy komolysággal, nagy megértési hajlandósággal, de — mindenek felett — eltökélt kemény gyógyítási akarattal kezelni. Mindenekelőtt egy vallomást... Vártam s eleve tudtam, csaknem — állítom gondolatról-gondolatra ismertem mindazt, amit az „A templom nélküli város“ szép, dús cime alatt olvastam. Régen ismerjük mi, lelkészek, ezt a kérdést s igazán banális állításokat, a megunásig hallott közhelyeket kényszerülök leírni, amikor kijelentem, hogy a templomlátogatás nem jelent oly sokat, amint azt reánk fogják, nem jelenti az igazi, teljes keresztyénséget, annál kevésbé a megtértséget, nem jelenti a krisztusi életnívó megélését; viszont a templomtalanság, a templom nélkül, a templomon kívül élés nem minden esetben jelenti az Istenen kívül, az Isten nélkül élést.

Erről minek szót is vesztegetnünk? Azonban szívre tett kézzel beszéljünk mélyebbre szálló szavakkal, mélyebb igazságok keresésének szándékától vezéreltetve, mélyebb komolysággal. Azt nem szabad feltételezni sem rólunk, templomunk hasznosításának, templomunknak, mint eszköznek, mint munkatérnek a fokozottabb kiaknázása gondolatától vezetett lelkészekről, hogy az élet ezernyi tényei- ben evangéliumi sáfárhüséggel és Isten felé fordult arccal a tények imádságával imádkozó Istengyermekek áldott szépségei előtt elbűvölten meg ne hajtanók fejünket. Ah volna-e olyan farizeusi álszenteskedő pap, ki a beteg gyermeke ágyánál halványodó, szédülöző édesanyára a templomkerülő követ dobná, hiszen abban az önfeláldozó szeretet- ben több isteni van, mint a világ minden monstranciájában. Ugyan miért erről egy szót is ? ... Röstellem kibontani a kérdés e részében számomra kínálkozó fényes, diadalhoz emelő lehetőségeket.

Nem nyúlok hozzájuk. De lerögzítem, leirom ismét: egyházunk életének tengelye, tűzhelye, fokmérője a — templom. Innen kell kiáradnia minden életszépitő hatásnak, viszont ide kell visszatérnie minden egyházi életmozdulásnak. Ez ma — sajnos — nem tény, csak óhajtás, forró, izgató óhajtás.

Ma valahogy a templom centrális jelentősége elhalványult egyházunkban Valahogy azokból a teljesen Krisztus leikéből fakadt intelmeinkből, hogy ne csak a templomban imádkozzunk, hanem a templomon kivül is, hogy ne csak szóval, hanem cselekedettel is dicsérjük a szeretet Istenét, egy merőben hibás, kényelmes, de hamis következményt vontak le híveink, azt, hogy tehát a templom nekünk, felvilágosult, szabad, protestáns evangélikusoknak nem jelenti az Isten házát, hova gyermekei otthonvágyó alázatos szeretettel lépnek be, hol megfáradt lelkünk, mint fészkében a madár, üdülést talál, hol a közösség hatalma erőteljesebb lángolásra szítja vallásosságunk el-ellobogó tüzéf, hol tanulunk repülni, feljebb, mindig feljebb . ..

Nem. Be kell látnunk, hogy a mi templomaink romtemplomok : múlt idők emléke, kegyelete valami antiquitási patinával vonta be, azonban kiszikadt medreivé lőnek a vallási életnek, mely ma más medreket és már más formákat termel, más miljőben mozog... Még „sátoros“ ünnepeken, ó-év estéjén és nagypénteken, mikor vissza- bájlik lelkűnkbe a mi bibliás apáink és fehér, szelíd, imád- ságos anyáink ünnepszentelése, még elmegyünk egy tudattalan, ösztönös tisztelgésre, a kegyelet lerovására, még kerülünk azokba a padokba, melyekben mintha mellettünk éreznők még őket, de különben unalmas, hideg, idegen nekünk a templom ... Azután még gyűlési asztalt, zöldbe vont, hivatalos asztalt állítunk az oltár, az Ur oltára elé s annak hátatforditva beszélünk, vitázunk, pörösködünk, sokszor olyan tónusban, aminőn templomban, oltárhoz közel nem volna szabad megszólalni...

Ez jelent valamit. Es pedig azt, hogy ma már a templomból hiányzik az a vonzó erő, amely a híveket odatoborozza vagy ma már hiányzik a szivekből a templomvágy, mely esőben-viharban vitte, vonta őseinket az áhitat helyére s a legridegebb művészieden környezetben is boldogan tud-