Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-06-11 / 24. szám
2 HVA J4 GÉIilf^USOI^ Ik AP JA 1922 győző erővel feltáró költői szép formájába öltöztetik. Ha ezt az irodalmi munkát azután a vasárnapi iskolák evangélikus jellegű meghonosításával, a tisztán evangélikus vagy legalább protestáns cserkész- csapatok biblikus fegyelmezésével, végül az Evangélikus Diák-Szövetségekbe és ifjúsági egyesületekbe tömöritett fiatalságnak bibliai, egyháztörténeti, vallásirodalmi stb. önképzésre való serkentésével párosítjuk, akkor idővel bizonyára megszűnik az a jogos panasz — melynek nem régen egy jeles lelkészünk adott kifejezést — hogy a 20—40 éves hívek templomainkat csak elvétve látogatják. A jelen idők felnőtt evangélikusait pedig, kik annak idején a most vázolt nagyobbszabásu biblikus nevelést nélkülözni voltak kénytelenek, egyrészt a gyermekeik önképzése iránti érdeklődés felkeltése utján, másrészt az Evangélikus Szövetség által már több irányban sikeresen meghonosított s mindig vallásos háttérrel biró kulturális munka utján kell megnyerni — a bibliának. Ha azután a bibliaköröket is szaporítjuk, decentralizáljuk, 30—40 család részére, lakóhelyük közelében egyházi énekkel kapcsolatos rövid bibliamagyarázatokat tartatunk, az összejöveteleken a körbe tartozó családok ügyes-bajos dolgait is megtárgyaljuk, a köröket őszinte melegszívű lutheri közösségekké, együttérző, közös szórakozásokon épülő családi egységekké fejlesztjük, ez utón — hiszem — hogy a híveink szivébe elvetett mag kikelését biztosítjuk s a biblia megszerettetésének gyümölcsét megérleljük. Egy nap Szarvason. Kora tavasz volt. A böjti szél meg-megrázta a vonat- fülke ablakát, amelyen pajkosan kacsintgatott be a tavaszi napsugár. A vonat sebesen haladt a rónán át s az utasok mohón gyönyörködtek a csodás tavaszi panorámában. Egyszer csak, mint a száguldó paripa, ha megáradt patakhoz ér, megtorpan s lovasa unszolására is alig-alig mer nekivágni, hogy átgázoljon rajta — gőzparipánk is ijedten állt meg a megáradt Kőrös fahidja előtt, amely alatt vad morajlással siettek el a szennyes, tajtékzó hullámok a Tisza felé. Nagyokat fújt s csak hosszas várakozás után szánta rá magát, hogy mégis átcsúszik lassan, óvatosan, félve a fahidon. A túlsó parton fehér tanyai házikók köszöntöttek. Soknak nádfedele van s a kéménye mellett gólyafészek. Piros cseréptető másokon. A zöldelni kezdő szántóföldek közepett mintha piros fehér és zöld színükkel jelképezni akarnák, hogy bár lakóik a tót bibliát forgatják és a vén Tranosciusból tótul énekelnek, érzésben jó magyarok. Köszöntőm a szarvasi lutheránus tanyákat, amelyekről s amelyeknek népéről a boldog pozsonyi diákkorban annyi kedveset hallottam egykori szarvasi diákoktól. Megáll a vonat. — Szarvas! — Néhány perc múlva barátságosan nyújt kezet nekem parochiáján az egyik szarvasi lelkésztestvér. Oly jól eső érzés látni, hogy itt még van őszinte testvéri szeretet a lelkésztestvér iránt. Egy s«ó Deák memeato-sásáho*. Szegény egyházunk, te édes jó lelki anyánk! De szomorú a te sorsod. Olyan vagy, mint a gyermekei nevelésében megaggott, lerongyolódott özvegy, ki azzal, hogy önmagát feláldozva gyermekeit nevelte-táplálta, óvta és vezette, megfosztotta magát éppen attól, ami jutalma lett volna hivségének: gyermekei szerzetétől . . . Mikor felnevelte, szárnyukra bocsátotta, elfordultak tőle, mert . . . mert nagyon fogyatékos lett mindenében. Keserű, bolondul keserű tragikum. Az áruló nem mea culpá-zva menekül el, el a becsületes, az esküjükhöz halálos hűséggel hiv szolgatársaktól s nem is száll fejére lesújtó és megsemmi- sitő vád, de a hűtlen gyermeknek pártja támad és még az — támad. Quo usque! ? -Avagy már ott tartunk, hogy az esküszegés, a zászlóhagyás nem a megérdemlett s pokolig lesújtó ítéletben részesül, hanem még vádoló védelemre talál s nem az a hitvány, ki hütlenül árulásra vetemedett, hanem vádlottak padjára kerül a mi szegény, szegény egyházunk, mert nem eléggé tetszetős, nem eléggé gazdag, nem eléggé rejtelmes s nem eléggé — élő, nem eléggé — hivő. Vigyázat! Figyeljünk kitárt szemmel a köröttünk mozgolódó keresztyén perusim összebuvására. Jaj nekünk, ha az ellenség intra portas végzi a maga csendes munkáját s mi még mellé állunk és lazitgatjuk a mi szent, lelki bástyánknak az élő köveit. A megtért kiválasztottak kezdenek mozogni s e mozgásukban nincs semmi nyoma a megtérésnek, a megértésnek, a lelkek szeretetének, de annál több a minket, szerintük még meg-nem-tért szolgatársakat is profanum vulgus-ba sorozó hallgatag, de annál szembetűnőbb megvetésnek, az egymás tüntető pusziro- zásának s a mély és átléphetlen határárok ásásának, mely őket, a „szenteket“ tőlünk, a „bélpoklosok“-tól elválasztja azzal a nagy-nagy közbevetéssel, mely a boldog Lázár és a tűzben gyötrődő szegény gazdag között van. Ha ez a „megtérés“, úgy én nem kérek belőle. A mi nézetünk szerint az egyház külső keret, az a meder, melyben az az örök életviz csergedezik; néha apad, néha dagad ez a forrás, de a meder csak magába fogadja. A mi nézetünk szerint az egyház csupán a vezeték, melyen az a szent elektromos fluidum, mely onnan a Mindenség Atyjától áramlik, átcsap és szétosztódik, mint lendítő, emelő Nem csak akkor, ha messziről jött, hanem, amint meggyőződtem róla, a helybeli lelkésztestvérekkel szemben is. Szarvas három papja és papi családja úgy él együtt, hogy a zsoltáros annak láttára felkiáltana: „Imé, mily igen jó és mely gyönyörűséges dolog az atyafiaknak egyesség- ben való lakások!“ Mily szeretetteljes készséggel sietnek ott a fiatalabbak az öreg Placskó-bácsit kisegiteni. Sok fiatal lelkész megtanulhatná tőlük, hogy mint viselkedjék idősebb lelkésztársával szemben, kivel az Ur egy egyházközség szolgálatába állitá. Viszont mily öröme van a joviális Pista-bácsi- nak, ha látja, mint ragaszkodnak a hívek buzgó fiatal lelkészeikhez. Itt nincs meg az idősebb lelkésztársnak az a féltékenysége, mely oly sok helyen van ártalmára a gyülekezeti munkának. A példás együttműködésnek meg is van a hatása: tele templomok, virágzó egyházi élet. Böjt van. A sorozatos böjti esti istentiszteletek egyike éppen ott létem napjára esik. Ezeken vendégszónokok prédikálnak, akiknek a beszéd témáját a szarvasi lelkészek adják meg. A mai vendégszónok az utolsó pillanatban lemondott. A szarvasi papok nem jönnek zavarba s a szarvasi hívek nem méltatlankodnak, mert örömest hallgatják a maguk prédikátorait és méltán, mert az improvizált egyházi beszéd azt a benyomást teszi az idegenből jött hívőre, hogy Szarvason tudnak szívből beszélni és szívhez szólni. A tanitónőképző növendékeinek karéneke azt a jóleső benyomást kelti, hogy itt egyház és iskola között is megvan a sok helyütt fájdalmasan nélkülözött harmonia.
