Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-01-15 / 3. szám
EVflfiGÉmi^líSOH IxRPüR 1922 _2 A protestáns ifjúság és a nemzeti egység. Irta és az Országos Protestáns Diáknagygyülésen felolvasta : Zsilinszky Endre. Folytatás. A magyar faj Ázsiából nagy államalkotó és katonai képességek mellett sok ősi antiszociális vonást hozott magával. Már az Árpádok alatt erősebb volt a magyar nemzet állami és hadseregszervezete, mint a szláv, vagy germán törzseké, társadalmi szervezete azonban lazább és hiányosabb, mint a középkori más népekéi. Azóta már a nyugati nagy népek az államszervezésben is régen tultettek rajtunk, a szabad társadalmi szervezkedésnek pedig ma is még egyenesen gyermekkorát éljük. Innen van, hogy annyi hiábavaló és gyönge partikuláris társadalmi szervezet alakul ma, kevés erős helyett. Viszont az, hogy a társadalmi szervezkedés megindult, már magában véve is az életerő csalhatatlan jele s annak bizonyossága, hogy a múlt hiányait pótolni akarjuk. A nemzeti egységbe való szerveződésnek a múltban egyik legnagyobb akadálya az volt, hogy a keresztény egyházak egymással szemben állandóan fegyverben állottak, ellenségként táboroztak, sokszor nyílt hadat viseltek, guerilla harcokban pedig szünet nélkül fogyasztották a magyar erőt. Nagy, igen nagy része van ebben a keresztény felekezetek oktalan gyűlölködésének, féltékenykedésének, túlzott érzékenységeknek, kapott sebekben való vájkálásnak abban, hogy nemzetünk először belső önrendelkezését vesztette el, azután a magyar állam is katasztrófa szélére sodródott. A világháború és a forradalom már csak az utolsó lökés volt a feneketlen mélységbe. A bolsevizmus bukása után a magyar nemzetnek uj életre kelt ösztönei legeslegelőször a keresztény magyarság egységes frontját állították helyre. Talán hosszú évszázadok óta először. Ennek az egységes frontnak voltak gyönge pontjai már kezdettől fogva, de másfelől az elmúlt két év alatt ott is gyengült ez az egység, ahol eleinte megingathatatlannak látszott. Nem akarok rekrimi- nálni, csupán azt akarom hangsúlyozni, hogy a mi protestáns ifjúságunknak ott kell lennie mindenütt a támadt réseknél: minden erejével azon kell lennie, hogy azokat betömje. Éppen a fiatalabb nemzedéknek kell ezt a feladatot vállalnia, mert uj világhoz, uj feladatokhoz, uj helyzetekhez az előttünk járt generáció a maga egészében már nem elég rugalmas. Én ugyancsak egyetlen igazi fiatalságot ismerek: a lélek fiatalságát és nem egy olyan öreg urat ismerek, aki fiatalságban még ma is példaképünk lehet. De nagy tömegeikben az emberek bizonyos korral vesztenek lelkűk rugalmasságából és nem szívesen keresnek már uj utakat. Pedig itt igenis uj utakra van szükség. Tisztelet, becsület a múltnak, a múlt nemes erőfeszítéseinek és eredményeinek, de az elől az igazság elől nem hunyhattunk szemet, hogy az elmúlt évtizedek a protestáns hanyatlás évtizedei voltak. Hanyatlás keresztény hitünk erejében, protestáns öntudatunkban, hanyatlás egyházunk sze- retetében, egyházunkért való munkában és önfeláldozásban. Csak a sérelmi politikában nem volt hanyatlás. Sérelmeink, hiszen valóban voltak, vannak, sőt lesznek is. Lesznek nemcsak az ember örök tökéletlensége miatt, de azért is, mert a katolikus egyház egész felépítése, múltja, valamint egyetemességre törekvő szelleme akár akarják azt a katolikus vezetők, a klérus vagy a hívők, akár nem, szinte a nehézkedési erő törvényszerűségével magában hord bizonyos hol elkerülhető, hol talán elkerülhetetlen ellentéteket a mi egyházunkkal szemben. Emellett a nagyobb szám és a nagyobb szervezettség könnyen kerül abba a helyzetbe, hogy önkéntelenül is érezteti felsőbbségét. Mint ahogy nincsen olyan tökéletes érdekegyezés és érzelmi egység két nép, két állam szövetségében, hogy a nagyobb és szervezettebb féllel szemben a kisebb és szervezetlenebb ne érezze a maga gyöngébb voltát. Nekünk azonban a nemzeti egység mindenek felett álló célja érdekében azt kell mondanunk: ezek az ellentétek, kisebb-nagyobb súrlódások vagy sérelmek soha sem lehetnek akkorák, hogy miattuk ellenségeskedést folytassunk katolikus test véreinkkel. Ha az én egyházammal vagy velem, mint protestáns emberrel igaztalanság e$ik meg, megpróbálom azt jóvátétetni szép szerével, ha ez nem sikerült, ott az én felelős egyházi hatóságom, ott az én püspököm és felügyelőm, ők majd bizonyára megtalálják a békeszerzés eszközeit. Mert végre is nemcsak mi vagyunk keresztények, hanem keresztények vannak odaát is. Nemcsak mi vagyunk magyarok, magyarok vannak odaát is. Nemcsak magunkban kell a jóhiszeműséget ébren tartani, de azt kell feltételeznünk odaát is. A vitát azért nem kell okvetlenül és mindenáron kerülnünk egymás között, ha arra is szükség van a béke érdekében Az igazságot nem kell azért véka alá rejtenünk, de a legszigorúbb önkritikával kell a vita határait megszabnunk, nehogy egy hajszállal is tovább menjünk azon a ponton, amelyen túl már az ellenségeskedés kezdődik. És ha a békeszerzés még igy sem sikerülne, nos akkor az ember nyel egy nagyot a haza kedvéért. Végső esetben pedig azért kell nagy önfégyelemmel még esetleges igazságtalanságot is lenyelnünk, mert semmi sérelem nem lehet elég súlyos ahhoz, hogy azon keresztül megbontsuk nemzetünk és fajunk végső szorongattatásának idején a magyar-keresztény egységet. Nem szeretném azonban, ha félreértetném. Én nem a protestáns öntudat, nem az egyházszeretet és hűség rovására ajánlgatok itt valami felemás kompromisszumot. Nem azt mondom én, legyen az uj nemzedék keresztényebb és kevésbbé protestáns mint eddig volt. Hiszen ez a legnagyobb képtelenség, sőt ostobaság volna. Mert nem lehetünk jó keresztények mi protestánsok, ha protestáns egyházunk és egy más keresztény egyház között tranzigálunk. Megfordítva: erősebb és ön- tudatosabb protestánsoknak kell lennünk, mint eddig voltunk. A mi kereszténységünk csak a mi
