Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-05-21 / 21. szám
2 fiVANGÉIilKUSO^ ürpjä 1922 Még egyszer: Memento! Múltkori soraimat a fönti cim alatt szivem keserűségében irtani. Azt hiszem azt kiolvashatta mindenki az Írásomból, hogy féltő szeretettel vagyok egyházam iránt. Ezért fájt és fáj most is, hogy Wallrabenstein hűtelen lett hozzánk. Fáj nekem végtelenül, ha egyházunk számbeli apadásáról hallok; kétszeresen, ha azt hallom, hogy egy lelkésztársunk hagyta ott a zászlót, amelynek pedig legmagasabban kellene lobognia: annyi kegyelmi ajándékkal halmozta el Isten kegyelme. De Írtam az'ért is, mert reméltem, hogy visszhangot keltenek szavaim s a szomorú veszteségről szóló hir arra indit mindnyájunkat, hogy újból számot vessünk feladatainkkal. Arra azonban nem számítottam, hogy valaki még meg is fog tisztelni válaszával, de most — hogy Lutheránus válaszát olvastam — mégis hálás vagyok néki, mert igy alkalmat adott nekem arra, hogy olyasmit is elmondhatok most, amit múlt cikkemből, ép annak személyi vonatkozása miatt, ki kellett hagynom. Mindenekelőtt azt kívánom hangsúlyozni, hogy teljesen egyetértek Lutheránus fejtegetéseivel ott, ahol az evang. egyház ideáljáról s a lelkészi állás méltóságáról, prófétaszerüségéről szól. Aláírom itt minden sorát. Azonban, kedves Lutheránus, ez nem egyszer: csupán az elmélet! Az én „Memento“-m p.edig odairányult, hogy legyen ilyen a gyakorlat is! S azt mondhatnám, hogy ev. egyházunk egyetemének az az óhajtása ma, hogy ezt az ideált tükröztesse lelkész, felügyelő, presbiter, a hívek serege; mind-mind, erről tegyen életével is bizonyságot. Legyen egyházunk valóban hívők közössége, in qua recte docetur et recte administrantur sacramenta!1 9--—E rre persze ez a felelete Lutheránusnak, hogy ez igy is van. S amennyiben valami kívánni való is volna valahol, azt nem a Wallrabenstein Jakabok teljesíthetik, hanem mások, mert a Wallrabenstein lelkek szektákhoz húznak, még mielőtt oda is csatlakoznának hozzájuk s ezért veszedelmesek. , Nos, én nem mondom azt, hogy a hivők közösségét, annak életét s munkáját nem látom sehol. Sőt ép 1 Recte docetur ? Quod ? (Szerk.) Petőfi és Herman. (Tanulmányrészlet.) Lirikusaink közt a legelsőt és az utolsó magyar polihisztort nemcsak a magyar nemzet, de a lutheri vallás büszkeségének is tekintjük. Csodálatos. hogy a lutheri és a magyar lélek egybefonódva mily hatalmas tettekre, alkotásokra képes. Igaza van tehát a Reflexiók Sch. jegyű Írójának, hogy „Luther és a magyar lélek, ez oly téma, mely Írójára vár.“ Hozzuk vonatkozásba e két nagyot s megtaláljuk azt a rokonvonást, mely egymás mellé állítja, mint rokonlelkeket. Petőfi elhagyta Petrovics nevét, Herrmann megrövidítette az övét, keresztnevei közül az elsőt elhagyta. Mind a kettő egyetlen örökségét, a nevét, megváltoztatta. Petőfi félegyházinak, magyar születésűnek, kiskunságinak vallotta magát. Herman Ottó pedig borsod megyeinek hirdette magát s Breznóbányát Kiss Albert püspök vigasztalására sem (— utóvégre is nem születhetik mindenki Debrecenben! —) fogadta el szülővárosának. azért hibáztatom W-t, mert ennek az életnek megmozdulását látom; mert vannak hál’ Istennek nem kevesen, kik a szegények, a betegek, az árvák, az iszákosok gyógyításának, illetve gondozásának a/ ügyét, de mindenek felett az ifjúságnak gondozását s a krisztusi életre való nevelését egyházunk legelső feladatának tartják, sőt mi több: ez ügyben dolgoznak is! De, kérdem, vannak-e ilyen intézményeink? A hivatalos egyház ilyeneket nem szokott szervezni, de a buzgó lelkek szövetsége igen. Wallraben- stein, tudom, gondolt ilyenre. Én nem mondom, hogy az evangéliomot lelkésztestvéreink nem hirdetnék; sok lelkésztestvérfcmmel beszélgettem nem egyszer azokról az áldott eredményekről, melyekkel Isten az Ige buzgó s az élet példájával megpecsételt hirdetését megáldja ma is. De viszont hol vagyuk mink attól az evangélizátori, kolportage — stb. munkától, amelyet a mai élet megkövetel tölünk s melyet a baptisták, methodisták stb. végeznek is közöttünk. Az evangéliumot csaknem kizárólag a templomban hirdetjük azoknak, kik oda jönnek, — de azokhoz, akik oda nem jöhetnek el, a gazdagokhoz se, de főleg a szegényekhez vajmi ritkán visszük el az evangéliumot. Pedig Isten országának egyik bizonysága, ugy-e, az, hogy: „a szegényeknek az evangélium prédikáltatik“ .... Ézt Jézus mondta. • Ha ismerem — mondja Lutheránus — a Wallraben- stein-féle emberek vallási felfogását és szokásait, akkor tudhatom, hogy ezek az urak magukat megtérteknek, ujjá- szülötteknek, perusimnak tekintik. Tudom én is, hogy van egyikükben-másikukban ilyen hajlandóság, de viszont azt is tudom, hogy némi szolgálatokat is tettek már az Istenországának az által, hogy oly mezőkön aratnak, ahová a hivatalos egyház mindeddig nem tudott aratókat küldeni. Vélekedhetünk pl. a Bethániáról bárhogy, de hogy áldott eredményekre tekinthet már eddig is, az kétségtelen. Helytelen, hogy ha ezt annyit hangoztatják egyesek, de viszont a keresztyén élet komoly felfogása megtérés és újjászületés nélkül el sem gondolható. Azután meg a szektákra nézve csak azt üzenem Lutheránusnak, hogy — mint bizonyosan ő is tudja — a szekták csak akkor tudtak elhatalmasodni vagy terjedni, amikor a hivatalos egyház élete elerőtlenedett s elszintelenedett. A szekták mai erősödése magában véve is hatalmas „Memento“ a történeti egyházak számára! — Gyerekkoromban ér, még jártam vasárnapi iskolába, mi felénk volt az mindenütt, még a Szepességen is, ahol német Ferenczi Zoltán Petőfi Sándor életrajzirója e jelentőségeket figyelmen kivül hagyja, mig Lambrecht Kálmán Herman Ottó élete és kora Írója megkeresi az önkényes, szülőket és név megváltoztatásnak a pszichológiai rugóját s Herman Ottó sovén magyar voltában találja meg. Ugyanígy kereshette volna Ferenczi is s ugyanabban találhatta volna meg. Mind a kettő rajongásig szereti édes anyját. Petőfi költeményében, Herman tárcájában (Az én édes anyám) emel örök emléket. Mind a kettő szilaj, fékézhetetlen természetű volt. Az egyik a rónát, másik a hegyvidéket futkosta, barangolta. Mind a kettőt angyali lelkületű szelíd anya neveli. Ezt is, azt is pirongatják. Bár nagy emberek lesznek, de diplomája egyiknek sem lesz. Önmivelő volt egyik is, másik is. A természet minden lapján olvasott Herman, ki eszén s Petőfi, ki szivén engedte a jelenségeket beömleni. A forradalmi radikálizmus Petőfit Segesvárig, Hermant a kerepesi temetőig kisérte. A szabadságharcból aktiv részt vett Petőfi, Herman is ki akarta venni részét, de a vézna fiút
