Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-30 / 18. szám
2 EVÄiSLOÖUIKUSOI^ liRPJA 1922 Memento? Lapunk mult számában Dr. Deák János égy cikket közölt, melyben volt homokosi lelkésztársunk, a jobb sorsra érdemes Wallrabenstein Jakab érthetetlen hitehagyásával és az abból levonandó tanulságokkal foglalkozik. Magával a rút hitehagyással, annak személyi oldalát illetőleg nem akarunk foglalkozni. Végtére is mindenkinek megvan ahhoz az egyéni joga, hogy nézetet, hitet, hazát, egyházat, letett esküket és s?ent oltárokat hajlandóságai vagy érdekei szerint, meggyőződése vagy kedvtelései szerint változtasson. És mi ezt az. egyéni jogot a volt homokosi lelkésztől sem akarjuk elvitatni. Csak azt találjuk egy kissé különösnek, hogy hitehagyása előtt pár héttel még személyesen járt illetékes püspökénél és valami elhelyezkedést kért, mert a szerb megszállás következtében a homokosi egyház hívei megfogyatkoztak és nem nyújthatják neki többé azt a megélhetést, melyre szüksége van. A püspök tudomásunk szerint meg is ígérte neki, hogy a pesti magyar egyház val- lástanitása terén álláshoz igyekszik őt juttatni, ha helyzete tarthatatlanná válik. De figyelmeztette arra, hogy állását csak a végső esetben hagyja el, mert egy evangélikus lelkész nem öncélú valaki, hanem az Istennek felesküdött szolgája az evangélium hirdetésére'. Akkor ez a „hűséges szolga“ azzal távozott el. hogy visszatér őrálló helyére és a lehetőségig kitart. Annál szomorúbb fényt vet hát reá hirtelen hitehagyása, ami egyenes ellentétben áll eddigi hangos evangélizáló „buzgólkodásával“. A személyi résszel tehát nem foglalkozom, mert nem igen érdemli meg maga a személy. Deák professzor cikkében más a lényeges. Kezdem az ő utolsó kérdésével: „Wallrabenstein Jakabokra nincsen-e szükségünk ?“ Erre a kérdésre habozás nélkül azt felelem, hogy nincsen I Mert a Wallrabenstein Jakabok nem az egyházukat, nem is a Krisztust és az őszent evangéliumát, hanem önmagukat szeretik. Mert ha a Krisztust szeretnék, nem hagynák el a munkamezőt, melyet Isten reájuk bízott, de amely nem elégíti ki hiúságukat, vagy egyéni érdekeiket. Az evangélium egyházának olyan lelkipásztorokra van szüksége, akik szegénységben és meg nem értésben, nélkülözések és meg- itéltetések között is teljes önmegtagadással tudják szolgálni szent hivatásukat. Azt mondja Deák professzor, hogy az evangélikus egyházban ez a másodízben megismétlődő eset, (mert az első eset Reichert Gyuláé volt) kell, hogy komoly önvizsMese a képkeretből. Irta: Porkoláb István. Folytatás. Egy másik szabad délutánomon elindultam megkeresni a Péter-utcát. A bejelentőlap értesítése szerint odaköltöztek Napsugárkáék. Hol lehet? Nem emlékeztem ilyen nevű utcára. De az a körülmény, hogy a kültelken van, a negyedik emeleten s egy-szobás-konyhás a keresett lakás, sok mindent elárult, csak jót nem mondott. Egy barátomat kérdeztem: — Hol is van ? — Nem tudod? Hiszen gyermekkorunkban ott tanultunk labdázni, cigarettázni. Kezdtem emlékezni. — Az a környék mind üres telek volt. — Igen, beépítették. Most már könnyen odataláltam. Uj utca volt, nagy bérkaszárnyákkal. A 13-as szám is ilyen : mind egy-szobás- konyhás tömeglakás. A lépcsőházban még egyszer elolvastam az értesitő-lapot, jó helyen járok-e? Igen. Mentem föl negyedik emelet, 10. ajtószám. Itt már nem kellett csöngetnem. Csupa szegény ember lakott a házban, akik miért csukódnának, nem igen van ellopni valójuk. Nem is volt csengő az ajtófélfán. Bizonytalanul nyomtam meg az ajtókilincset: hátha itt sem őket találom?! Beléptem a konyhába. Napsugárka állt előttem. Ráismertem rögtön. Nem nagyon változott, csak puha gálatra indítsa az egyház egészét, de különösen vezetőit, hogy igazán él-e benne és bennük az evangélium? Hát ez mindenesetre komoly és megszívlelendő kérdés, mellyel foglalkozni annyi, mint a bünbánat és az újjászületés útjára lépni. S engem a felvetett kérdés csak ebből a szempontból érdekel. Tudjuk, hogy evangéliumi felfogás szerint az egyház nem üdvközvetitő, vagy éppen üdvgarantáló intézmény, hanem az Isten Szendéikének munkatere. Munkáját a hívek lelkében az Isten Igéje és a szentségek által végzi. Ebben a munkájában a lelkész puszta eszköz csak, kinek értéke Isten és ember előtt egyaránt attól függ, mekkora hűséggel és mekkora készséggel adja magát eszközül az Isten Lelkének. Nem uralkodásra, hanem szolgálatra, nem önimá- dásra, hanem alázatos önmegtagadásra vállalkozott az, aki evangéliumi lelkészi tisztre szánta el magát Isten Igéjével és az evangélium szellemével kerül hát ellentétbe, aki a maga egyéni kedvtelései, kék és zöld, vagy akármilyen szinü kereszteskedése* egyoldalúságát akarja ráerőszakolni akár a gyülekezete egészére, akár annak egyeseire s ha ennek az egyéni és egyoldalú hóbortjának nem tud tábort vagy elismertetést szerezni, akkor hátat fordit az egyházának, melynek esküvel fogadott hűséget. Hogy a Krisztus szolgálatát csak extravagáns eszmék vagy irányzatok kereteiben lehetne végezni, azt hiszem senki sem fogja komolyan állítani. Hogy azonban a Krisztus szolgálása és nem az extravaganciák erőszakolása a lelkész igazi hivatása, azt hiszem senki sem fogja tagadni. Aki nem tudja az evangélium egyházának némely tekintetben túlságosan is sok szabadságot engedő körében megtalálni az Isten országára célzó munkálkodás útjait, az nem az Isten országát kívánja építeni, hanem valami egészen más célt tart szeme előtt, amely magában véve lehet igen tiszteletreméltó, de nem fedi az evangéliumi lélek eszmekörét. Nem tudom, ismeri-e Deák professzor a Wallraben- stein-féle emberek vallási felfogását és szokásait ? Ha ismeri, tudhatja, hogy ezek az urak magukat megtérteknek, ujjá- szülötteknek, kikülönülteknek, vagyis bibliai szóval perusim- nak, azaz farizeusoknak tekintik. Hát én erre csak a bibliával mondhatok annyit, hogy „Aki magának állani látszik, vigyázzon, hogy el ne essék!“ Azt is mondhatnám, hogy maga Jézus is kipéldázta azokat, akik ezekkel a szavakkal fordultak Istenhez: „Uram hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint más emberek!“ A külföldi mintára nálunk is meghonosodott magán és társulati ecclesiolák közönsége, de különösen vezetői, gömbölyüségét veszítette el; nyúlánkabb, haloványabb, még szebb lett. Kíváncsian félrehajtott fejjel tekintett felém, mint a bólogató tearózsa-bimbó a kertkerités mögül. De én nagyon megváltozhattam, nem ismert rám: — Kit tetszik keresni? Elmosolyodtam : — Napsugárkáékat. .. * A hang a legjobb ismertető. Két puha kéz nyúlt felém és szorította meg melegen jólesőn kezemet: — Bizony, alig ismertem meg... Vitt a szobába: — Jöjjön, édes-édes barátunk 1 Leültetett: — Ide, a régi helyére!... Körülnéztem. A hajdani szép bútoroknak csak a roncsát láttam. Csak a kis kétüléses damasztpamlag a régi. De most egyik hely üres volt rajta Napsugárka nem ült mellém, mint valamikor, hanem szembe velem. Talán, hogy igy jobban láthassuk egymást, nézhessük: mi van még rajtunk és mi hiányzik a régiből? Ő találta meg előbb a hangot. — Anyuci nincs itthon, de nemsokára jön. önkéntelenül következett a kérdés: — Hát édesapa hogy van? Könnyed kérdésemmel nehéz sebet fakasztottam. Csuromkönnybe borultak Napsugárka ibolyás szemei, föl- -csuklóit a nehéz sirás: — Persze... nem is tudja... Meghalt... A háború ... a Kárpátok... elvitték... (Folytatjuk).
