Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-04-23 / 17. szám

4 EVAflGHliHtUSOK URPŰR 1922 Kapí Béla püspök a« életről. l$api Béla dunántúli egyházkerületünk püspöke ápr. 9—11-én a pápai ev. templomban sorozatos előadást tartott, amelyet a pápai közönség felekezeti különbség nélkül mély megilletődéssel és mohó figyelemmel hall­gatott végig. Az első estén a modern ember a maga meghason- lott bensőjével tárult fel a hallgatók előtt. Egy sfinksz Thébe kapujában, gyönyörű leányfejjel, rettenetes oroszlán­testtel és porban vergődő sárkányban végződő alakjával. Nagy dolgokra képesített lelki erők birtokában vérengző oroszlánok lettünk és lenn csuszunk-mászunk a mocsárban. Mi idézi ezt elő? Az, hogy elhagytuk, mint a tékozló fiú az apai hajlékot, kitéptük magunkat az Isten közösségéből, önállóság után sóvárogva, büszke magabizással lefejtettük magunkról Istennek ölelő apai karját és ezzel megindul­tunk a bűn lejtőjén. A bűn nem képzelet, hanem rettenetes realitás, amelynek átka nyom egyént, nemzetet, emberiséget, miatta nyomorult a világ minden külső csillogása dacára is, az agyonhajszolt modern embernek nincs egy pillanatnyi nyugalma és békessége. Múltja szemrehányás, jelene szen­vedés, jövendője reménytelenség. Öntudatra ébredés meg­láttatja velünk vigasztalan helyzetünket, azt, hogy bármint próbálgatja is mentegetni »és természetesnek találni a filozofáló ember a bűnt, az a legnagyobb mértékben átok és természetellenes. Az ember nem a fertő számára teremtetett. A második estén a bűnből szabadulás útja tárult fel a hallgatóság előtt. Meg kell ismernünk, hogy van bűn, 8 be kell látnunk, hogy a mi arcunk vonásait is eltorzította az. Nem a büntetéstől való félelemből kell szakítanunk eddigi életünkkel, hiszen a bűn magában hordja a bün­tetést is, a bűn következményeit semmi hatalom el nem tüntetheti, nem is az egyes bűnök okoznak nyugtalanságot és fájdalmat, hanem az a tudat, hogy bemocskoltuk lelkün­ket, tönkre tettük életünket, amin soha többé nem változ­tathatunk. De tovább sem sülyedhetünk, feltámadt élet­ösztönünk visszasír az elhagyott apai hajlék felé és elkesere­dett harc tör ki a szokás hatalmával lenyügző bűn és tiszta életre vágyódó lélek között. Ebben a kemény harcban a lelkünk forog kockán, érdemes megvívni. Harceszközeink csak lelkiek lehetnek, ezek: a bűn megismerése és beis­merése, a bünbánat és a megtérés. Megtérésünk nem az ártatlanságba visszahelyezkedés (ez immár lehetetlen), hanem összetört szívvel az Atya lábai elé borulás; a fiuság jogát teljesen eljátszottuk, csak a szolgákul visszafogad- tatásért esedezhetünk. Siró könnyeink egybefolynak az Isten bűnbocsátó könnyeivel és ebből támad az az uj élet, amely a harmadik előadásban állt éles vonásokkal a hallgatóság elé. Lelki vergődésben, a szív gyötrelmeiben, khaotikus forrongásban, a gyász és fájdalom, a lemondás világában születik meg az s félni lehet attól az embertől, akinek még soha sem volt lelki válsága, önmaga megsiratása, akinek életútját csupa virágok szegélyezik, de nincs vágyódása a jobb után s nemesebb akarásra. Az uj élet kapujához lelki válságokon át vezet az ut. Ne kerüld, de várd a fájdalmat és szenvedést, mert más leszesz általa, mint nélküle voltál. Ám az uj élet sem a megromlott életnek, sem a bűn előtti ártatlan­ságnak nem lehet a folytatása, a bűn nyoma, mint már­ványba vésett betű él a lelken. A tékozló fiúnak nincs az apai otthonban semmije, ő mindenét elpazarolt koldus, minden, amit kap, az apjáé, aki kegyelemben részesíti ; nem a jog, hanem az isteni irgalom alapozza meg az uj életben Istenhez való viszonyunkat. Ebből az uj viszonyból megváltozott világnézet támad; az önző én helyét a köz­pontban Isten foglalja el, Isten örök fénye ragyogja be s ez az ő szolgálatára kényszerit. A megtért fiúnak az az öröme, hogy apjáért dolgozhatik, az uj életet élő ember a maga méltóságát abban ismeri fel, hogy Istenért élhet. Boldogságát nem a külső sorsban, a szerencsében keresi, nem is mint az erény jutalmát várja, hanem bírja az Istennel való közösségben és teljesen ura a külső viszo­nyoknak. Uj erőt kap az Istennel való állandó közösségből az uralkodásra. Az uj élet eszköze nem a fejlett értelem, nem a nemes szív, nem is az erős akarat, hanem a kegye ­lembe fogadtatás. Ezt szolgálja a Krisztus egyháza, amely nem omberi holt szervezet, hanem az élő Krisztus élő teste, amely életmegujulást jelent annak, aki lélek szerint tapad hozzá. A püspök mindhárom estét imával zárta be, amelyek közül a hazáért elhangzott utolsó ima volt különösen megrenditő. Az előadások után az első nap Hütter Anna, második nap Harsányi József s végül a harmadik napon ifj. Nánik Pál szólót énekeltek, ezzel,is emelve a hallgatók áhitatos hangulatát. (Pápai Hírlap.) IIIIHIIIIlllUlllllllllllllllimilllllllllllllllllllllllllllllllIlllllllllllllllllllMllllllUlllltlIIIII Memento! A „Neues Leben“ f. évi második számában olvassuk a következőket: „Wallrabenstein homokosi lelkész, múlt év december 26-án közölte a ferenc- halmi esperesi hivatallal, hogy őt a magyarországi methodista egyház, mint lelkészt Budapestre hívta, miért is szabadságot kér végleges átköltözködéséig. Mérnyi esperes közölte vele, hogy mint metho­dista lelkésznek, nincs többé joga arra, hogy evang. gyülekezet lelkészi állását töltse be s december 30-án felkérte Engisch Frigyes Homokoson lakó nyug. lelkészt, hogy a hivatal vezetését annak újból való betöltéséig vegye át.“ Hallottunk már előbb is arról, hogy Wall- rabenstein ott akarja hagyni lelkészi állását, sőt hogy ki akar lépni evang. egyházunkból is, azon­ban nem hittünk, nem tudtunk hinni ennek a híresztelésnek, hiszen úgy ismertük eddig őt, mint aki szivén hordozva evang. egyházunk megújho­dásának szent ügyét s dolgozni és áldozni is tud ezért. Örülnénk, ha igy is állana a dolog s alap­talan kósza hir volna az egész. Azonban az emlí­tett lap pontos adatokra, eseményekre hivatkozik s igy kénytelenek vagyunk valónak, megtörténtnek elfogadni azt, amit leközölt.* Mi indította Wallrabensteint erre a lépésre — nem tudjuk. Föntidézett laptársunk tudni véli, hogy az anyagi gondok űzték ki egyházunkból s kény- szeritették őt kilépésre. Másrészt azonban sejteti azt is, hogy kilépésének nemcsak anyagi, de mélyebb okai is vannak: meghasonlott bensőleg azzal az egyházzal, mely nem állott nagyobb lel­kesedéssel annak az ügynek, a belmissziónak a szolgálatába, melyet ő is képviselt s mindenek- felett nem honorálta kellő megértéssel az ő mun­kásságát és szolgálatait. Nem tudjuk, ezek vagy ilyenek lehettek-e az ő benső okai. De mi Wallrabensteint még ez esetben sem tudjuk menteni, hiszen ilyen lépést magyarázgatni lehet, de helyeselni s menteni nem. Mert föltéve, hogy nem talált oly megértésre, mél­tánylásra, mint aminőt várt, elég oka volt-e már azért otthagyni egy egyházat, egy gyülekezetei, amelynek gondozását elvállalta s amelyért épp ezért Isten és emberek előtt felelősséggel tartozik I ? Az ilyen lépés másnak, mint hűtlenségnek alig nevezhető. Ily lépés megtételére — hűtlenség vádja nélkül — csak egy esetben lett volna joga s oka, * Jelen cikk megírása óta W. már tényleg át is költözött Buda­pestre s a method isták szolgálatába állott, akik —mint hírlik — Nyíregy­házára küldik ki! Szerk.

Next

/
Thumbnails
Contents