Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-23 / 17. szám
1922 HVAfiGáliIl{USOl{ LiflpüA 5 akkor, ha mindent megtett volna előbb, a Szent- irás és lelkiismerete szellemében álláspontja igazolására, munkássága biztosítására s az ittmara- dást mind e mellett lehetetlenné tették volna számára. De akkor, midőn láthatta, mert látnia kellett, hogy egyházunk is megmozdult s élet sarjadt ki oly rétegeiben is, ahol eddig csak az evangélium- nélküliség látszott uralkodni s amikor őt magát senki se indította vagy éppen kényszeritette a kilépésre, sőt — akkor itthagyni a munkateret, itthagyni a pályatársakat, egyenesen hateienség, tehát bűn, melyet a túltengő — akár jobb-, akár baloldali — subjektivizmus eredményez. A Krisztus példája nem ezt mutatja. Az szolgálatot s ha kell, szenvedéses áldozatot is követel tőlünk, önössé- günk feláldozását első sorban. Ez azonban a kérdésnek inkább személyi oldala, amely fájdalmas és megszomoritő. De mink nem állhatunk meg pusztán a fájdalomnál, mely méltán eltölthet bennünket afelett, hogy egy lelkésztestvérünk épp akkor távozik körünkből, amikor mindenkinek munkájára oly égető szükségünk van. A Wallrabenstein esete nem a legelső eset! Az ő kilépése azért kell, hogy szigorú önvizsgálatra indítsa egyházunkat a maga egészében, de főleg vezetőit: lelkészi és nem lelkészt tényezőit egyaránt. Igazán evangéliumi, bibliás élet jellemzi-e egyházunkat? Bármily fájdalmas a kérdés felvetése, nem lehel előle kitérni se vezetőknek, se vezet- tetteknek, mert a veszteségek nagyon is hangosan kiáltanak. Az evangélium után a lelkek őszintén kívánkoznak — bizonyítják ezt épp a szekták hódításai — kielégitjük-e mink ezt a vágyódást? Felkaroljuk-e s gyakoroljuk e egyházunkban az igehirdetést, amire pedig oly büszkék vagyunk, alkalmas és alkalmatlan időben, alkalmas és alkalmatlan helyen, épp ott, ahol arra leginkább rászorulnak s nemcsak élőszóval de írásban is? Gyakoroljuk-e a mentő szeretet munkájának sok nemét, ezt a legigazibb belmissziót? Vagy inkább a szervezeti s adminisztrációs kérdések s nem a szikkadt lelkek problémái foglalkoztatnak? Lelkészek s nem lelkészek között sokan vannak, akik világosan látják, hogy válságos időket él ma egyházunk, de világosan látjuk azt is, hogy egyházunkat e válságon átadminisztrálni nem lehet. Az élő vizek forrására van itt szükség s azután személyes, áldozatos munkára, szolgálatra. Távol áll tőlünk még csak a gondolata is annak, hogy az egyházi adminisztrációt nélkülözhetnek tartanók. Szükség van erre, de ne legyen ez a lényeg. Lényeges maga az élet. Az egyházban uralkodó s onnan kiáradó evangéliumi élet. Ez az élet kér, követel munkásokat, szolgákat az Urnák. A tizenkettedik órában üzeni azt nekünk. Dönteni kell tehát. Dönteni hamar. Élethalál kérdése ez ránk nézve. Tudunk-e munkásokat állítani ily szolgálatba ? Vagy nekünk az ilyen munka nem elég becses, nem elég evangéliumi s a Wallrabenstein Jakabokra nincsen szükségünk ? . . . Memento! . . . Dr. Deák /anos. Mi — és a biblia. Ján. I. 5, 4—lü. Korunk az anyagias gondolkodásnak, az önzés féktelen tombolásának kora Világunk a szó szoros értelmé- vett világ, melynek Istentől eltávolodott seregei győzelem- ittasan száguldanak előre. Sorsunk már megpecsételtnek látszik; pedig a helyzet még sem olyan vigasztalan. Mert Isten a benne való hitben oly hatalmas fegyvert bocsátott rendelkezésünkre, mely — az apostol szerint — feltétlenül legyőzi a világot A győzelmet azonban korántsem biztosítja még az a vérszegény hit, melynek birtokában a nehéz órákban fel-felfohászkodunk, de csak azért, mert érezzük, tudjuk azt, hogy önerőnk elégtelen s mert annak bebizonyítására, hogy nincs Isten, — képtelenek vagyunk. A győzelemhez pozitiv, erős hit, teljes hit, olyan hit kívántatik, mely az őröm perceiben is éí, melyet nem ingat meg semmi csalódás s nem öl ki szivünkből imánk meg nem hallgatása sem ; igy hinni pedig csak az tud, aki hiszi, hogy Jézus az Isten fia. Luther egyházát már egyszer legyengítette, rossz hírbe hozta az emberi ész, mely Isten fiában csak az embert látta s az emberek bizonyságtételét is elvetette. Kell tehát, hogy legyen körünkben egy erős tábor, melyben a lélek, az igazság lelke tegyen bizonyságot Jézusról, mint Isten fiáról. Ilyen tábor akar lenni az Evangélikus Szövetség, az Atyára, az Igére és a Szendétekre támaszkodó társaság, mely hisz a Krisztusban és ezért — győzni fog. iiiMiiiMiMiiiiiiMiHiiiMMimiiiiiiiiJiiiiHiiiiimi iiiniiHHiiimiiiitiimmmmmijmiHi Rovás. Ismét a „Magyar Kultúra “ A jeles folyóirat, mellyel már eddig is gyakran foglalkoztunk, a felekezeti békét ápoló bölcselkedéseit áprilisi számában is folytatja. IV. Károlyt elparentáló cikkében megállapítja azt, noj?y az elhunyt király elleni „hajszában* nagy része volt az Egyház elleni gyűlöletnek is, aminthogy a budaörsi 2 lövést is a tábori miséért érzett bosszú adatta le. A „hivatalos“ Magyarország pedig — melynek protestáns voltát a „Magyar Kultúra“ jónak látta már régebben megállapitani, — a királlyal szemben a „kicsinyes önzés, a jellemtelenség, a szószegés és a kétszinüség hibáit követte el.“ Majd egy „Egyetemeink és a katolikus érdekek“ cimü cikkben azt állapítja meg, hogy a budapesti Pázmány Péter tudományegyetem, mely pedig mint „királyi magyar és nem m. kir. egyetem tulajdonképen, nem is állami, hanem kát. főiskola“, a katolikus érdekeket nem elégítheti ki, mert 1. a debreceni Tisza István-egyetem tényleg protestáns jellegű, 2. a szegedi Ferenc József-egyetem, katolikus körzete dacára, máris protestáns jelleget kapott, 3. az Erzsébet-egyetemnek Pccsre való áthelyezése a filozófiai professzoroknak protestáns volta, de főleg az evangélikus teológiai fakultásnak felállítása folytán a katolikus világnézet újabb háttérbe szorítását eredményezi. A pécsi cvang. teológia pedig annyira fáj a „Magyar Kulturá“-nak, hogy „nyugodt“ megállapítása szerint ennek a karnak létesítése által „valójában egy titkos Guerilla- harc veszi kezdetét a Dunántúl dekatolizálására“. A mondottakhoz most észrevételt nem füzünk, mert ezek a fontos kérdések külön cikkeket kívánnak. De az bizonyos, hogy a „Magyar Kulturá“-nak a protestantizmustól való túlzott iszonya s a felekezeti erőviszonyoknak ez a folytonos százalékolása mosolyt kelt. Mennyivel szomorúbb volna ma Magyarország helyzete — politikában, tudományban egyaránt — ha állam- férfiaink és tudósaink között nem lettek volna épen a legnevezetesebbek — protestánsok.
