Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-23 / 17. szám
1922 HVAflGäLilltUSOft IiAPdfl 3 Sándor püspök Róm. 7. 14—8.1. alapján tartott hatalmas beszédet a bünbánatról azok részére, kik mint az Ev. Szövetség tagjai szükségét érezték annak, hogy a csütörtöki istentiszteleten csak kellő lelki előkészület után vegyenek részt. A római levelet, a mi evangélikus keresztyénségünk- nek eme drága kincsét, még bibliaolvasó híveink közül is kevesen értik meg. De Raffay püspöknek, a levél legkiválóbb magyarázójának előadásában a zárak felpattannak, a homályos tükör fényessé válik s a figyelmes hallgató Pál apostol szavain át megérti Krisztust. Sajnáljuk, hogy a beszédet — gyorsíró hiányában — csak vázlatában ismertethetjük: Az emberi életnek van egy nagy titka, melyet a legtöbb ember egy hosszú életen át sem ismer meg soha: hogy honnét van a rossz és a jó ezen a világon. Pál apóstól ezt a titkot fejti meg csodálatos éleslátással. Felfedi a nagy titkot, hogy honnét van a rossz és honnét a jó? Az ember, ha valami rosszat tapasztal, mindig valami kivülötte álló oknak tulajdonítja azt. Még a saját hibájának káros következményeit is mindig szereti valakinek vagy valaminek tulajdonítani. Pedig a rossznak és minden bajnak és bűnnek a forrását ott hordozzuk magunkkal a tulajdon tagjainkban. Az az ember életének örök tragikuma, hogy önmagában hordozza a bűnnek hatalmas törvényét, anélkül, hogy sokszor egy hosszú életen át felismerné. Csak az átkát érzi s nem tudja, hogy ott dédelgeti tulajdon tagjaiban. Az ember egész földi élete egy meg nem szűnő harc. Harc az élet boldogságáért és fennmaradásáért. De ezt a boldogságot a legtöbb ember a tagok kellemes érzéseinek vinegszerzésében találja. Nem tudja, hogy nem a létfenntartás harca az egyedüli, melyet az ember e földön folytat, hanem hogy van ennél sokalta nehezebb, keményebb makacsabb és fontosabb harc is. Az, melyet tulajdon lelkében és testében a rossz és a jó folytat egymással. A harc színtere az emberi lélek, célja magának az embernek birtoka. Mert az ember olyan nagy érték, hogy birtokáért maga a jónak örök valósága, az Isten viv makacs harcot a teremtés hajnala óta a rossz örök valóságával, a sátánnal. És az ember mindkét küzdő hatalom harci eszközeit magában hordozza. A jóét a lelkében, a rosszét a tagjaiban. Az embernek az volna a legszebb hivatása, hogy felismervén e két hatalom érte folytatott küzdelmének nagy jelentőségét, győzelemre segítené önmagában a jót. Jézus jól ismerte ezt a küzdelmet s jól ismerte az ember — Köszönöm. Elteszem ... vigyázok reá ... Érzem, több virágot úgyse kapok magától... Meleg kézszorítások ... Könnyes szemek... Sze- rencsekivánások ... Ajtócsattanás... KUnnt voltunk az utcán ... És nemsokára messze a harctereken ... Az első veszteségi-listák egyikében, a halottak közt olvastam barátom nevét. Polychnánál esett el mindjárt a a háború legelején. Az orosz homok alatt, virágtalan sírban, porszive fölött porrálett rózsával álmodik, talán művészi dicsőségről, amelyben sohasem volt része, talán róla: az édes, szép leányról, aki sohasem lehetett az övé ... * * Hét évig nem voltam Pesten. Most újra itt vagyok, s ha a Ma embere tudna még csodálkozni, elámulnék: mennyire megváltozott mindent... Csak legénytanyám a régi. Bús csend borong benne most is s az üres képkeret ott van Íróasztalom fölött. Még mindig gyakran elnézem... És eszembe jut barátom, a festő: milyen jó volna, ha betoppanna: — Gyerünk Napsugárkáékhoz!. .. Dehiába! Nem jön ő már el, az orosz homok nem ereszti... A napokban egészen üres délutánom akadt, elindultam fölkeresni a régi ismerősöket. Vajon megtalálom-e őket? S ha igen, hogyan?... Keresnem kellett az utcákat, a Csend-utcát is. Talán már ennek a neve sem a régi? Uj emberek, uj arcok, uj cégtáblák mindenütt. Az Attilaalkotottságát is, azért mondotta azokat a kemény szavakat ? .Ha a te szemed botránkozásba visz, vájd ki és vessd el magadtól, mert jobb neked, ha félszemmel mégy be a mennyek országába, mint ha épen mégy a kárhozatra.* Ö ismerte a tagok veszedelmes törvényét, mely a bűnbe és a kárhozatba visz. A lélek törvénye a tagokéval szemben örökösen harcban áll. És mikor a tagok törvénye romlásba vonszol, mindig kemény szóval figyelmeztet bennünket: .Ne tedd I“ A tagok törvénye azonban gyors jutalmat, nagy gyönyöröket igér s ezzel csábit rabságába minket. Minden bünbánat lázadás a tagok törvénye ellen. Ám a lázadás még nem győzelem. És a győzelmet nem is tudjuk vele szemben kivivni. Nem tudjuk azért, mert mi nem azt tesz- szük, amit jónak tartunk és amit akarunk, hanem azt, amit rossznak ítélünk és nem akarunk. De a tagjaink visznek, ragadnak magukkal. ellenállhatatlanul. Mert mi a tagjaink rabszolgái vagyunk. És e szolgaságból nincs szabadulásunk. Mikor Pál apóstól ezt elgondolta, kitört belőle a kétségbeesés kiáltása: .Oh én nyomorult ember kicsoda szabadit meg engem e halál testéből ?“ És e gyötrő kérdésre megfelelt az Isten törvényét kereső lelke: .Hálát adok az én Istenemnek a jézus Krisztus által, mert akik a Jézus Krisztusban vannak, azoknak nincsen többé kárhoztatásuk.* Azoknak, akik nem test szerint, hanem a lélek szerint élnek. S itt oldódik meg a nagy titok: a jónak és a rossznak örök nagy titka. De itt oldódik meg a bűnösségnek és a büntelenségnek a nagy titka is, mely az örök életnek vagy a kárhozatnak az útját nvitja meg a földi ember előtt. És akik a bünbánat készségétől vezetve a bünbocsánat kegyelmi ajándékát szomjuhozzák, azoknak meg kell érteniük, hogy egyedül csak a Jézus Krisztus nyomában haladó és lélek szerint élő ember találja meg az Istenhez, mint minden jónak örök forrásához és örök valóságához vezető amaz ösvényt, melyen előttünk a Megváltó járt. Pál apostol jól ismerte az emberi lélek és test ellentétes voltát, küzdött is eleget a tagjaival, fohászkodott is sokszor Istenhez, vajha levehetné már egyszer porsátorát, hogy végkép egyesülhetne az ő Urával és Mesterével. De elméje és lelke akarata szerint ö már a testben is az Isten törvényét, a Krisztus példáját követte, ezért mondotta el magáról nagy diadalmasan: Élek pedig többé nem én, hanem a Krisztus él énbennem! Nekünk is e vallomásig kell eljutnunk, hogy a megtérés áldott gyümölcseit láthassuk életünkben Erre készit elő bennünket a nagyhét áhitatossága. körúton, gondoltam, meg ozsonnázom a kis cukrászdában, mint valaha, amikor egy főkötös, öreg kisasszony kötöge- tett erős cérnaharisnyákat a sütemények között s egy kellemes fiatal leány szolgálta fel ringva-rengve a haboskávét. De jó, hogy mielőtt befordultam volna az ajtón, a kirakatra néztem. Igen, mert schamrollnik, haboskürtök, vajastészták helyett gyermekjátékok, lovaskatonák, franciababák nevettek reám gúnyosan, ismeretlenül. Nem jó helyen járnék? Fölnéztem a cégtáblára. BAZAR — rikitottak le a méteres betűk. Pedig a ház a régi, ismerős, csak az üzlet nem cukrászda már — bazár lett azóta belőle, az öreg kisasszonyból meg talán halott s az ifjú leányból menyecske, vagy éppen özvegyasszony... Meglassított léptekkel, kedvetlenebből mentem tovább: ha a Csend-utcában is ilyen formán járnék?! Pedig elképzeltem már a viszontlátást: nem fognak reámismerni s én nem is csodálkozom majd, hogy a szülők őszbecsa- varodtak, a Jányok férjhez mentek és azon sem lepődöm meg, ha büszkén, boldogan mutatják: — Nézze, mekkora fiam van!... Egyre lassabban mentem. S minél közelebb értem a házhoz, annál inkább erősödött bennem az elhatározás, hogy be sem megyek, csak elsétálok néhányszor a fehér- rácsos kerítés előtt, mint tánciskolás diákkoromban az ideálom ablaka alatt, azután visszafordulok. De mikor egészen odaértem, bizony beléptem a kapun, biztos járással fordultam el a lépcsőházban balra és az első ajtó csengőgombjára rátettem az ujjam. Becsengettem, akár bét évvel ezelőtt. Rég elcsitult szivem hevesen feldobogott: kit látok elsőnek? (Folytatjuk.)
