Evangélikusok lapja, 1921 (7. évfolyam, 18-52. szám)
1921-09-11 / 37. szám
2 EVAfiGÉLtl^ÜSOH IiÄPtJÄ \m a gyermekkorban megkezdődő rendszeres és szakszerű nevelés utján készít elő életpályájára, hogy ez a pálya Istenhez méltó legyen. S habár a lelkész emberi fogyatkozásait nagy mértékben ellensúlyozza, sőt el is tünteti az a charisma, melyet ő felszenteltetésével nyer s a lelkész tekintélye ennek következtében oly készpénz, melynek ércértékét minden hivő elismeri; a katholikus egyház a leíkészképzésre mégis kiváló gondot fordít, nehogy a lelkészi tekintély valutaértéke nagyobb ingadozásnak legyen kitéve. Az ő lelkészképzésük minden tekintetben logikus. Az evangélikus lelkész nem Istent, hanem az istenfiuság eszméjét van hivatva saját személyében megtestesiteni. Ember ő a szó szoros értelmében, kitől megkívánjuk azt, hogy jellemszilárdság, széleskörű műveltség, mély kedély, emelkedett gondolkodás, gazdasági és szociális érzék s végül mindezen magaslatokat átfogó Krisztusi alázatosság szempontjából kimagasló egyéniség legyen, kiben a gyülekezet a keresztyén férfiuság eszményi alakját tisztelje. S éppen azért, mert a protestáns lelkész tekintélye kizárólag ezekre az erényekre támaszkodik és semmiféle privilegizált rendi hatalommal körülbástyázva nincsen, nekünk — ha logikusan gondolkozunk — a leendő lelkészek kiválasztásánál s az erre a pályára hajlamot mutató gyermekeknek korán megkezdődő rendszeres és szakszerű neveltetésénél még nagyobb — még a katholikusokét is meghaladó — gonddal és körültekintéssel kellene eljárnunk. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy a katholikus szemináriumi nevelésnek csináljak propagandát. Hiszen nekünk nem az élet forgatagából kivont, hanem éppen ellenkezőleg, az élet viharaiba bevetett vezetőkre van szükségünk. Nem a szemináriumok örökös vasárnapjainak zárt légkörében, hanem a keresztyén hétköznapok friss levegőjén felnőtt ifjakra akarunk támaszkodni. Ámde kétségtelen, hogy az a négy évre terjedő, csupán teológiai ismeretekre szorítkozó és semmiféle jellegzetesen evangélikus előkészitést meg nem kívánó szakképzés, melyben lelkészeink eddig részesültek, korántsem nyújt elég biztosítékot arra, hogy lelkészeink a gyülekezetek által példányképül választható keresztyén egyéniségek s szivvel- lélekkel követett pásztorok lesznek. Ezt a szakképzést egy gondos és szigorú személyválogatásnak és egy szeretetteljes, céltudatos evang. szellemű nevelésnek kell megelőznie. A református testvérek kunhegyesi országos értekezletén Dr. Tass Vincze pápai teol. tanár nagyon helyes javaslatot tett: „a középiskolai vallás- tanárok válasszák ki és különösen gondozzák azokat az ifjakat, akiknek missziójuk van a lelkészi pályára“. Mi, ehhez csak annyit teszünk hozzá: nemcsak a vallástanárok, hanem az összes tanerők, szülők, gyámok, gyülekezetek, szövetségi alakulatok vezetői mind-mind vegyenek részt ebben a munkában. Magát építi a gyülekezet, ha lelki- pásztorait maga neveli fel. Sch. '1IIII1II1IIIIIIII1IIII1IIIII1IIIIIIII1IIII1IIIIIIIIIIIII1IIIIII11IIIIIIIIBIIIIIIIIIIII1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIII „Csonka-Magyarország — nem ország, Egész Magyarország — mennyország!“ ................................................ A népiskolai vallásoktatásról* Lapunk hasábjain állandó discussió tárgyát képezi a vallásoktatás. Azon fölvetett kérdésre, hogy „Ki tanítsa népiskoláinkban a vallást“, a tanitói kar részéről még nem hangzott el vélemény, ezért a pestmegyei evangélikus tanítótestület nevében kifejtem nézetemet. Tudom, hogy mi ingatta meg a tanitói kar iránti bizalmat, de azt koncedálni kell, hogy a két év előtt dúló förgeteg villámainál sokan közülünk bebizonyították egyházuk iránti acélhűségüket. Az evangélikus tanítóság — csekély kivétellel — eszményéhez, Krisztusához hű maradt és ettől semmi erőszak, fenyegetés avagy csábítás nem tántorítja el. Ama sajnálatos csekély kivételnek és gyászos emlékezetű társaiknak szólok a klasszikus Íróval: „Afflavit deus et dissipati sunt“. A vallásellenes radikális tanügyi mozgalmak már a világháború előtti években kiadták a jelszót, hogy a vallásoktatás küszöböltessék ki az iskolai tantárgyak sorából, s azt magánügynek minősítették és a család körébe utalták. Fölemeltük szavunkat s vétót kiáltottunk e korrupt irányzat ellen. 1914 junius havában tartott közgyűlésünkön szószerint ezeket mondottam : A vallásoktatás nélkül felnőtt legtökéletesebb intellektualitásu ember morális értéke semmi — a valláserkölcsi nevelésben nem részesülő nép milliói pedig vadállatok módjára pusztítanák egymást. Az a szilárd meggyőződésem, hogy mindaddig, amig látok az életben embereket, akiket hitük boldoggá tesz, akik a vallásban vigaszt, enyhületet találnak, akiket a vallás jó cselekedetek gyakorlására ösztönöz, és amig látok vallástalan, önmagukkal meghason- lott embereket és az emberi társadalomnak számos parazitáit, akiket a vallás talán megmentett volna a tisztességes társadalom számára: addig sohasem fogok azok táborába szegődni, akik a vallástanitásnak hadat üzennek. Evangélikus egyházunk tanítóságának is állást kell foglalnia ezekben a fontos, a jövőre kiható kérdésekben. Nemcsak jogunk, de kötelességünk is velők foglalkozni. Nekünk bátran, régi tradícióinkhoz híven ki kell mondanunk, hogy a vallástanitás mellőzése szegény, sok bajtól terhelt hazánkban sem hazafias, _________
