Evangélikusok lapja, 1921 (7. évfolyam, 18-52. szám)
1921-09-11 / 37. szám
1921 BVArtGáikll^USOK Li A Pd A 3 sem társadalmi érdeket nem képezhet. Egyik egyházi lapunkban (Evang. Órálló) annak idején ezeket olvastuk: „Engedjük ki a tanítókat ebből a terhes igából (t. i. a vallástanitás munkáját vegyük le vállaikról), ha kikivánkoznak“. Ezen kitételre csak azzal felelhetünk, hogy mi evangélikus tanítók sohasem tartottuk terhesnek a vallástanitást, nem pedig azért, mert hivatásunk koronájának tekintettük elvezetni a kisdedeket ahhoz, aki maga a legigazibb út, a legtisztább igazság és a legbiztosabb bázison nyugvó élet vezére, útmutatója. S ebben a szellemben működünk tovább. Ez idei látogatott közgyűlésünk lefolyása újabb dokumentum evangélikus tanítóságunk egyházias gondolkozása s lelkülete mellett. Mert ez a kitétel .evangélikus“ tanító, nem epitheton ornans, hanem noblesse oblige: kötelező erővel, súllyal esik latba pályánkon. A közgyűlés egyik határozatában erősen hangsúlyozza, hogy a pestmegyei evangélikus tanítótestület az erkölcsi világrend helyreállítása céljából legfőbb feladatának a vallásos élet mélyítését tekinti; e cél érdekében teológiai tanfolyamok rendezését javasolja a tanítók részére, hogy hittudásukat mélyíthessék. Ezekben voltam bátor tanúbizonyságát adni az evangélikus tanitótestvérek valláshű gondozásának. S ezek alapján akarok arra a kérdésre felelni: Ki tanítsa evangélikus népiskoláinkban a vallást? Vizsgálom e kérdést paedagógiai, protestáns történelmi és gyakorlati szempontból. Paedagógiai szempnntból a felelet a fölvetett kérdésre csak egy lehet: a tanító tanítsa a vallást. A tanitó pap legyen a gyermekek közt s igy neveljen, Istenhez emelje a sziveket. A vallásból nem szabad „tan“-t csinálni, mert a vallás Istenben való élet s ezért szivvel-lélekkel, jó példával, maku látlan erkölcsi élettel arra nevelni kell s nem csupán tanítani, hanem Megváltónk szavai szerint „a mester adjon példát a tanítványoknak“. S igy a vallás, mert nem „tan“, a legfőbb nevelési és fegyelmezési eszköz. Nagyon helyesen Írja „(s)“ lapunk folyó évi 22. számában: „A tanitó kezéből a vallást kivenni annyi, mint munkájának eredményét kétessé tenni s a leghathatósabb fegyelmi eszköztől megfosztani“. A magam részéről pedig egy percig sem lennék tanitó, ha engem a vallásnak oktatására képesnek, illetve méltónak nem találnának, hisz’ én akkor — mint valami disere- ditált alak — csak lézengenék a gyülekezetben, mert működésemnek alapját megrendítve érezném. „Tartsd meg — tehát — amivel birsz, hogy senki el ne vegye a te koronádat“ — szól az Úr intő szava mi hozzánk. A protestáns történelmi szempont is a tanitó megbízatása mellett bizonyít, mert nagy Lutherünk teremtette meg az igazi benső kapcsolatot egyház és iskola közt. Éles reflektorként rávilágít arra a megdönthetetlen igazságra, hogy egyház és iskola egymás nélkül nem lehetnek meg, hogy egyik föltételezi a másikat s hogy csak vállvetve alkothatnak üdvösét és dicsőt. S ezen.igazság involválja annak a megállapítását, hogy az evangélikus néptanító hivatása a hitélet mezején rendkívül fontos és munkássága nélkülözhetetlen. Luther a „Schulmeister“ ekre bízta a népiskolai vallástanitást s a német vallásos irodalom gondoskodott megfelelő segédeszközökről, hogy a tanítók magukat ez irányban állandóan továbbképezhessék. Végül a praktikusság s időbeosztás szempontja is a tanitó vallásoktatásának nyújtja az előnyt, mert hiszen a lelkésznek nyugodtan oktatni az iskolában teljes lehetetlenség, minduntalan kiszó- litják onnan s egyéb Iclkészi kötelességei is megakadályozzák a tanítás pontos és rendszeres betartásában. A tapasztalat, a gyakorlat s a fenn vázolt szempontok tehát amellett szólnak, hogy a vallásos nevelés maradjon hitbuzgó tanítóink kezében. Nem vagyunk mi még „agyonsavanyodott lelkü“-ek, amint „D. L.“ állítja lapunk 34. számában; főként pedig hivatásunk teljesítésénél nem, a savanyúságot legföllebb a mai zord idők váltják ki belőlünk tisztviselő osztályból. Utoljára hagyom annak deklarálását, hogy a vallásoktatás betetőzésénél: a konfirmálónál, a serdülő ifjúság továbbképzésénél,' vallásos esték tartásánál itt vár aztán fontos misszió lelkészeinkre, azonban itt is a tanítók közreműködése kívánatos ama magasztos protestáns elvnél fogva, hogy pap és tanitó szeretetben, harmóniában munkálkodjanak az Úr szőlejében s Dr. Raffay püspök urunk szavai szerint „egyenként és együttesen valami uj, nemes, jézusi, emelkedett lelkülettel képviseljék a hóditó és mindent átnemesitő evangéliumot“. Petényi Rezső a pestmegyel evang. tanítótestület elnöke. A clevelandi magyar evan- gélíkusok áldozatkészsége. Dr. Raffay Sándor bányakerületi püspök az amerikai hittestvérekkel folytatott levelezései során Rúzsa Istvánhoz a clevelandi I. magyar evangélikus gyülekezet lelkészéhez azzal a kéréssel fordult, hogy az amerikai testvérek a magyar- országi teológiai oktatás zavartalan biztosítása érdekében tegyenek valamit. A felhívásra meleghangú s igazán nemes hazaszeretetről s egyházhűségről tanúskodó válasz érkezett, mely egész terjedelmében a következőleg szól: Méltóságos és Főtisztelendő Püspök Ur! Mi a Cleveland O. 1-sö Magyar Ág. Hitv Evang. Anyaszentegyház Vezetősége és annak hithű tagjai, megértve azt a kötelességet, melynek teljesítését a mindenható reánk bizta, elhatároztuk, hogy erőnkön felül is, bixva a jóságos Istennek, a mi mennyei Atyánk megsegítő kegyelmében, elhatároztuk, jhogy rombadölt Sionunk mentsvárának, a mostani Budapesten tengődő egyetlen theológiai akadémiánknak nehéz gondjait egy évre magunkra vészük. Elhatároztuk tehát, hogy annak fenntartására szükséges 300,000 koronát megadjuk. Eme határozatunkhoz képest 100,000 koronát e napokban Fötisztelendö Püspök Ur címére elküldünk, kérve és megbízva Főtisztelendőségedet arra, hogy méltóztasson e pénzt a Budapesten levő magyar evangélikus theológia
