Evangélikusok lapja, 1920 (6. évfolyam, 31-34. szám)

1920-12-12 / 32. szám

2

HVflflGÉIilI^ÜSOK &APJA

1920

ban pusztán lármás és verekedő antiszemitizmussá alacsonyul, akkor befelé elveszti erejét, mert a föld népe nem antiszemita, kifelé pedig az egész kurzust könnyen lejáratja. A keresztény kurzusnak a társadalmat és a közéletet, a kultúrát és a politikát, az irodalmat és a művészetet minden vonatkozásában át kell hatnia, keresztül kell szőnie a jézusi életfelfogás eszméivel és szellemével, de a rombolás, elidegenítés, kizárás, elkeserités nem lehet egyedüli cél, hanem legfölebb természetes eredmény és visszahatás azokra nézve, akik a keresztény életfelfogással megbarátkozni nem tudnak, vagy azzal szembehelyezkedni próbálnak.

Ezért tartom az u. n. keresztény kurzus leg- ujabbi félrehajlását végzetesnek abban a törekvőben, mely bennünket, protestánsokat is mellőzni igyekszik s előbb-uíóbb önálló utakra fog kény- szeriteni. S ez a keresztény kurzus másik nagy veszedelme.

Én sem féltékeny, sem irigy nem vagyok az én katholikus testvéreimre azért, hogy olyan imponáló erővel tudják dokumentálni összetartásukat. Nagyon örülök rajta, hogy a magyar katholiciz- mus milliók lelkes összetartását állítja a haza fölemelésének szent munkájába. Mi, számra nézve kisebb protestánsok, ekkora tábort nem tudunk a küzdők mellé szövetségesül állítani. Hanem azért a mi seregszemlénk sem pirít meg bennünket. Sőt öntudatunk emelésére és velünk szemben a bajtársi bizalom megtartására mindenképen alkalmas.

Legyen elég csak. a protestáns népek történelmi szerepére utalnom, hogy az egyházunkban i hatalmas erkölcsi erők jelentőségét megértessem. A protestáns népek a szellemi és anyagi jólétnek és szakadatlan haladásnak olyan eredményeivel dicsekedhetnek, amelyek az evangéliumi életfelfogás egyéniséget teremtő és egyéniséget érvényesítő elveinek diadalát hirdetik. Amig az emberi lélek a szabad kutatás és a szabad érvényesülés vágyát meg nem tagadja, addig a protestantizmus mindenkor irányitó és veqgtő tényezője marad az emberiségnek. S midőn az egyéniség és a szabadság túlzásait az evangéliumi öntudat és az önmagáért minden közvetítés nélkül felelős erkölcsi kötelezés korlátáival mérsékli: akkor az önmagát fékező erkölcsi törvény olyan felemelő erőivel ruházza föl az egyest és a társadalmat, mely minden kultúra és minden haladás legbiztosabb mozgatója és irányitója. Amint a katholicizmus a keresztyénség konzervatizm.usát, úgy a protestantizmus a keresztyénség progresszivitását képviseli. A kettőnek testvéries egyesülése adhatja meg a keresztény kurzusnak azt az egészséges irányát, amely befelé uj életet teremi, kifelé pedig elismerést és tekintélyt szerez az ujjáépülésre vágyakozó magyarság számára.

E testvériesülés szükségét és jelentőségét nagyon jól felismerték azok a kiváló katolikus vezető férfiak, akik még a Károlyi-korszakban, de később is megtiszteltek azzal, hogy velem ez ügyben bizalmasan tanácskoztak. Azóta én állandóan nemcsak hive maradtam a keresztény testvériesülésnek, hanem híven őrködöm annak becsületes fenntartásán. A kommunizmus elmúlása után a Gólyavárban tartott protestáns nagygyűlésen Pékár Gyula dr. azt a szinte természetes ötletet vetette fel, nem volna-e szép, jó és hasznos kifelé és befelé egyaránt, ha a legközelebbi katolikus országos nagygyűléssel egyidejűleg a protestánsok is tartanának országos gyűlést s egy napon egy órát a keresztyén egyházak kiküldött képviselői a keresztény kurzus erejének fokozása és öntudatos munkájának megállapítása érdekében közös tanácskozással töltenének el ? Akkor nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet, de mikor most meg kellett és meg lehetett volna valósítani, a mi szerény tudakozódásunkra nemleges választ kaptunk. A nagygyűlés alkalmával elhangzott beszédek egy része testvériesen emlékezett ugyan meg rólunk, a veszedelem idején hűségesen és bizodalommal társult testvérekről, de sajnos, akadtak olyan hangok is, melyek a testvériesülést veszedelmeztetik. Legutóbb pedig Mikes János gróf, szombathelyi püspök felmondani látszik a barátságot e kijelentésével: „Azok az újabb tendenciák, amelyek oly szívesen' elengednék a kereteket, csak azért, hogy egy közkereszténység nevében dolgozzanak, nem hiszem, hogy előmozdítsák a magyar kereszténységnek igazi érdekeit, mert erősebb az a mozgalom, amelyet evangélikusok vagy reformátusok az ő saját kereteikben, egész egyéniségük belevitelével csinálnak és azok a mozgalmak, amelyeket a katolikusok az ő széles, csorbítatlan felekezeti korlátáik közt hajtanak végre.“

Én teljes nyugalommal veszem tudomásul a keresztény kurzus ez újabb alakulását, mely a katolikus nagygyűlésen és azt megelőzőleg is az „egy akol és egy pásztor“ jelszavával, most pedig a „getrennt marschieren und vereint schlagen“ jelszavával a protestánsokat régi történelmi egyedül- állásukba igyekszik visszabillenteni. Mi megszoktuk az egyedülállást, minket vallási világnézetünk egyenként is, egyházul is az önállóságra és az öntudatos küzdelemre nevel és kényszerit. Mi nem félünk a „getrennt marschieren“ terheitől. Csak attól félünk, hogy köztünk is, meg a szövetségesek között is végzetes félreértésekre ad alkalmat ez a szétválás. Köztünk azért, mert ennek a különválásnak meglesz az a látszata, mintha a kér. kurzussal szemben többé semmiféle kötelezés nem állana fenn a protestáns magyarokra nézve. A szövetséges katolikusok között pedig egyesek csupa túlbuzgóságból harcot kezdhetnek ellenünk, ami pedig a kér. kurzus menthetetlen felborulását vonná maga után. Mindkét félreértésnek útját kell vágni a szenvedő nemzet érdekében.

A reformáció ünnepén azért tartottam a protestáns seregszemlét, hogy a nemzetépitő nagy munkára úgy a protestáns, mint a katolikus tényezők figyelmébe ajánljam a magyar protestantizmus valóságos értékeit. Nemcsak elveiben és hagyományos szellemében, nemcsak történelmileg igazolt nemzeti kulturmunkájában, hanem mostani tényleges veszteségei dacára számbeli jelentőségé-