Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 1. szám - Kántori rovat
44 Ennek a hosszú Bach-sorozatnak legkimagaslóbb alakja volt János Sebestyén, aki csakis a hivatásának élt és a közönséggel nem törődve alkotott a templom és az általános zeneművelés számára. A vallásosság nem külső máz volt rajta, hanem belső érték, amely őt arra késztette, hogy minden külsőséget és megkötöttséget lerázva, a hit mélységes misztikumába mártott tollával írja meg müveit, amelyek — divat felett, nemzetek és korok felett örök szépséggé és értékké lettek. Bach művészete koron kívülálló, lelkének nagysága minden időkérdésen felülmúlta őt. Bach János Sebestyén német ember volt, alapos, tanulékony, sokoldalú, elmélyedő, bizonyos konzervativizmussal és mégis előretöréssel. A sokszólamúság és a telített hangzás legmagasabbrendű alkalmazója volt. Evangélikus ember volt s mint ilyen a német prot. egyházi zene legvégső lehetőségeit nyújtotta műveiben, amelyekben igen nagy szerepet adott a nemesvonalú, patinás korátoknak. Munkás életének jórészét Lipcsében töltötte. 37 éves korában nyerte el a Tamás-templom orgonási állását és élete végéig ahg- alig hagyta el a várost, ahol orgonáit, zenés istentiszteleteket vezényelt, éneket tanított, városi zenekart dirigált és ahol sok-sok örökértékű műve megszületett. De hosszú utat bejárt, míg ideért. Volt a weimári herceg zenekari hegedűse, Kronstadtban, majd Mühlhausenban orgonáit. Ez utóbbi városban nősült először. Innen Weimárba megy udvari orgonásnak. 9 évi működés után a cötheni hercegi udvarba kerül, második felesége is cötheni udvari zenész lánya. Innen került azután Lipcsébe. Ezek az állomások, nevek és évek, amiken így átsuhantunk sok-sok munkát takarnak, csodálatos értékeket szültek, de az életnek sok kisebb-nagyobb tűszúrásait és fájdalmait is hozták. Egyenes természete és szókimondása sokszor teremtett nehéz helyzeteket. Lelkének magas szárnyalását nem értette meg sokszor a felettes hatósága, nem érthették meg iskolás gyermekek, de a munkája, egy-két jóbarát közelsége s a szeretett család elég volt ahhoz, hogy megelégedetté és boldoggá tegye. A rendnek az embere volt. Elsősorban is rendben volt a saját leikével. Tudta, hogy mindent tud, amit a muzsikában tudni lehet. Hivő volt, őszintén és mélyen vallásos. Hitte, hogy a világ rendjét, az élet és halál kérdését az; Isten akarata dönti el, megbékélt az élet csapásaival s valami csendes vonzódással volt az élet utáni dolgokhoz. Megadta a teljes őszinte tiszteletet a felsőbbségnek, de a rendszer etet éhez tartozott, hogy a maga állása iránti jogos tiszteletre is igényt tartott. Zenei mondanivalóinak klasszikus formálása, a részek arányai, a formák kapcsolásai, a mennyiség és a minőség pompás összhangja mind az ő lelkének megtántoríthatat lan rendjéről beszél. Mint nem egy azok közül, akiket a világ a legnagyobbaknak tart, hihetetlen nagy mukásságában ő is megfeledkezett arról, hogy vagyont is kellene, vagy lehetne gyűjteni. Ami halála után megmaradt, nem volt más, mint egy halom kotta és egy sereg hangszer. A nagy család azt is szétkapkodta s az. özvegyen maradt fele^
