Evangélikus Népiskola, 1944

1944 / 4. szám - Dr. Csoknyay József: Édes anyanyelvünk. Néhány szó nyelvünk védelmében

98

Ahogy írva van: nyílt e-vel! A végén meg is kérdeztem: Kedves lányok, így beszélünk mi, Vas megyeiek? Pedig otthon még tudnak szépen magyarul. Akik foglalkoznak — s a tanító kartársak közül ki ne foglalkoznék! — falusi műkedvelő színjátszók oktatásával, tudják, mennyit kell vesződni a beszédükkel. Ügy beszélj, mint otthon, a magad természetes hangján! Bemutatom a mesterkélt, könyvizű, vagy affektált beszédet, — s látni fogják, mennyire nevetséges az. Érzékeltetem a helyes hangsúlyt, megéreztetem a színes, jól tagolt beszéd szépségét.

Népiskolai kartársaink figyeljék állandóan tanítványaik beszédét. Különösen játék közben, észrevétlenül. Sok érdekes és hasznos tapasztalatot szereznek. Van gyerek, aki az iskolában állandóan dadog, vagy énekelve beszél (ez utóbbinak legtöbbször az iskola az oka), iskolán kívül pompásan évődik, játszik —- természetes szép beszédhangján. Vannak kitűnő kartársak, akik hibátlanul, szépen beszélnek; az iskolába lépve azonban valami színtelen, monoton, vagy szónokias hangnembe kezdenek. Ugyanezt megfigyelhetjük az igehirdetők beszédjén is. Kodály Zoltán és Gombócz Zoltán megállapították: ,,Nálunk semmi beszédkultúra nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva.“

Újabban szép sikereket mutat az iskolákban a Kodály kezdeményezte ejtés-verseny. Ezeket a versenyeket egyszerűbb formában — bármennyire furcsán hangzik is — meg kellene honosítani falusi ifjúságunk körében is. Már csak azért is, hogy ösztönös beszédkészségét tudatosítsák. Ma már látjuk, hogy nem az idegen szavakban van a nagy veszély, hanem inkább a kiejtés romlásában, a népnyelv pusztulásában, s általában nyelvünk szellemének romlásában. Hogy ebben milyen szerepe van a rádiónak, a mozinak, a színháznak, a sajtónak — bár szomorúan szemléljük — nem tartozik ránk. Nekünk arra kell törekednünk, hogy népünkben tudatosítsuk azt az értéket, amely apáink romlatlan nyelvében rejlik. Ha nyelvjárásaink népnyelvünk nemzeti értékét, jelentőségét tanítványaink előtt világossá tessszük, elérjük azt is, hogy a sajátján kívül más tájak nyelvét is megbecsüli. Ma még ott tartunk, hogy a Vas megyei paraszt kicsúfolja a zalaiak beszédét és megfordítva.

De más feladat is hárul reánk. A mellett, hogy a nyelv szere- tetére, a népnyelv megbecsülésére nevelünk, szorgalmasan gyűjtsük vidékünk nyelvének jellemző kifejezéseit, szólásait. Nemcsak szavakat, mondatokat, nyelvi fordulatokat is. Népünk eszejárása tükröződik ezekben. Erre a gyűjtő kutató munkára roppant nagy szükség van. Nyelvjárásaink ma nincsenek feltárva. A népnyelvet még mindig kuriózum gyanánt szemléljük. Nyelvjárási szótáraink elavultak. Az újakhoz nekünk kell gyűjtenünk az anyagot. Meggyőződésem, hogy ez a munka inkább szórakozás, mint teher. Vigyáznunk kell azonban, hogy a buzgalom mellékvágányra ne csúsztasson bennünket. Óvakodjunk a felületes általánosításoktól. Az egyik komoly pedagógiai folyóirat lelkes cikkírója olyan példákat emleget Vas megyei tájszavak gyanánt, amelyeket ott sohasem hallhatott, s a kemenes- aljai kiejtést egészen tévesen jellemzi. Foglalkozzunk csak azzal a szűkebb körrel, amelyet jól ismerünk. Az átfogó, rendező munkát