Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 4. szám - Dr. Csoknyay József: Édes anyanyelvünk. Néhány szó nyelvünk védelmében
97 Erdélyi Lajos főiskolai tanárt, aki a magyar tájnyelv egyik leglelkesebb híve volt. A vizsgázó tanárjelöltektől gyakran kérdezett ilyeneket: melyik a legcsúnyább nyelvjárás? Ha a jelölt úr lépre ment, s kiszemelte mondjuk a göcsejit, veszve volt, mehetett ismételni. ,,Aki a magyar nyelvjárást csúnyának mondja, nem magyar tanárnak való.“ De ilyet is kérdezett: kik beszélnek „csúnyán?“ Erre egy felelet volt: a pestiek és a cselédleányok — ha hazamennek a faluba. Győrffy István is azt mondja: ,,A fővárosban szolgáló cselédleányok az előkelőbbnek, finomabbnak vélt rossz pesti nyelvet hamar elsajátítják s később a falun mint anyák idegenszerűséggel többé-kevésbbé fertőzött nyelvüket örökítik gyermekeikre.“ Szegény cselédleányok! Mi nem hibáztatjuk őket. Tudjuk, mennyi gúnyt űznek s űztek velük pórias beszédük miatt. Nem csoda, ha a maguk módján igyekeznek alkalmazkodni. Nemrégiben egyik vidéki napilapunk sorozatosan közölt ízléstelen nyelvi tréfákat az ő rovásukra. Érthetetlen, hogy ma, a magyarság-tudományi intézmények születésének korában, akadnak a „kultúrának“ szócsövei, amelyek ilyen szórakoztatásra vállalkoznak. Fennebb hivatkoztunk az iskolára. Állapítsuk meg, hogy Győrffy István állítása bár jóhiszemű, kissé erős; nem általánosítható. Viszont tapasztalásból tudom, hogy még mindig akadnak kartársak, akik nem tudják, mit kezdjenek a népnyelvvel. És, hogy magyaros nyelvszokásunk sokhelyüttt az iskola hatására romlik, arra is van elég példa. Vannak iskolák, amelyekben a gyermekek minden második szava így hangzik: kérem, igen; kérem, nem. — Otthon van-e édesanyád? — Kérem, igen. — Meggyógyult-e édesanyád? Kérem, nem. — Sőt, ilyet is hallhatsz: Megtaláltad a kisbírót? Igen, nem. — Még jó, hogy az állandó „uras jelző“ (a kérem) ilyenkor elmarad. Gyerekkorunkban jó nagyanyánk is, ha valahova készültünk, mindig ezzel a figyelmeztetéssel indított útnak bennünket: „okosan“ beszéljetek! Ez azt jelentette, hogy minden feleletben benne legyen a rangos igen. Ezt így kívánta az úri beszédmód. Hogy magyaros volt-e, megfelelt-e nyelvünk természetének, azzal senki sem törődött. Még ma sem. Próbálj feletteseddel így beszélni: Elkészült-e a kimutatás? — El. — Pedig tudjuk is, érezzük is, hogy ez a magyar beszéd: (de hiába, mégis így szép, így kívánják: igen, — kéremalássan). Nagyanyánk érezte, hogy az igennel nincs valami rendben, azért beszélt így a szolgabíróval: Maga Cs. Gy.-né? — Igenis, én vagyok. Megértette, mi van a rendeletben? — Igenis, megértettem. — Érezte, hogy az okos beszédhez hozzátartozik az igen, de a magyar beszédből nem maradhat el a kiemelt, ill. nyomatékos szó. Egyik szegény tanító testvérem ezt már tudta. Esküje így hangzót: Lelkész: Szereted-e ezen melletted álló hajadont? — Vőlegény: Igen. És minden további kérdésre igennel felelt. Pedig az egyházi agenda szerkesztőjének jó magyar nyelvérzékéről tanúskodik. Nagy feladat vár még az iskolára, a népművelésre, a leventeképzésre, a helyes, természetes beszéd tanítása terén. Falvakat járván, több műkedvelő-előadáson vettem részt. A felülről jövő nyelv- i omlásnak (rossz hanglejtés, helytelen hangsúlyozás, affektált beszéd) számos tünetét észleltem. Az egyik ünnepély műsornyitó dalát megdöbbenve hallgattam: A csitári hegyek alatt, régen leesett a hó . . .
