Evangélikus Népiskola, 1944
1944 / 1. szám - D. báró Radvánszky Albert et al megnyilatkozása
9 Kedves Szerkesztőtársam! Az ötvenedik évfolyamába lépő Evangélikus Népiskola számára küldöm bajtársías szerencsekívánataimat! 50 év önmagában is ncjgy idő, jelentős egy olyan folyóirat életében, mint az Evangélikus Népiskola, mely ez alatt az idő alatt eredményekben gazdag, különleges népoktatási kultúrális munkát végzett. Mint a tanító- képzés munkása, nagyon jól tudom, hogy a legeszményibb tanító- képzés sem adhat minden vonatkozásban kész tanítókat az életnek. A kikerülő fiatal tanítónak még hosszú továbbképzésre van szüksége. Ennek a továbbképzésnek jelentős eszköze a jól szerkesztett oktatásügyi lap. Ilyennek ismerem az Evangélikus Népiskolát. A szociális érdekek mellett szerencsésen és kiváló sikerrel szolgálta a köréje tömörült evangélikus tanítóság szakműveltségét. Tehette mert irányítói és munkatársai közt az érdemes tanítók mellett több kiváló tanítóképző igazgató és tanár is volt. A lap szellemében így szerencsésen érvényesült az elmélet és a tapasztalatoktól duzzadó gyakorlat. Az ilyen egyesületi organum méltán kérhet jogot a második ötven esztendőhöz! Szívből kívánok további sikereket és további lendületes virágzást! Kollégiális köszöntéssel, Budapest, 1943. dec. 20. Molnár Oszkár a Magyar Tanítóképző szerkesztője. Ötven év előtt Éppen ötven évvel ezelőtt búcsúztam el a falusi evangélikus elemi iskola tanítójától, hogy elinduljak a városba, a városi iskolába. Négy éven át voltam szeme előtt, szorongva álltam előtte, ő volt számomra az összefoglalója mindannak, amit addigvaló életemben iskola, tanítás, tanulás jelentett számomra. Az iskola öreg, roskadozó épület volt. Minden évben azzal biztattak, hogy jövőre felépül az új iskola, a régi azonban folyton jobban meghajlott a várakozásban, mintha évről-évre alacsonyabb lett volna a gerendája, alacsonyabb az ablaka, pedig talán csak mi nőttünk közben magasabbra. A tanító úr szinte betöltötte az egész termet. Nagy, magas ember volt, majdnem a gerendáig ért és amikor most rágondolck, hosszú szakállal, értelmes, komoly fejjel látom magam előtt, hallom erős, szinte dörgő hangját és hallom, amint a rozoga padló meg-megnyikorog csizmájának súlyos lépései alatt. Hogy mindnyájan féltünk tőle, abban bizonyos vagyok, ma már azonban tudom, hogy nem azért, mintha ő lett volna rossz, hanem, mert valamiben mindig mi voltunk a rosszak. Hogy szerettük őt, ezt csak olyankor éreztük szabadon és mertük kimutatni, mikor az alacsony és homályos tanteremből kibocsátott az udvarra, hosszúszárú pipára gyújtott és pipafüstön át nézte féktelen ugrán- dozásainkat, játékainkat. Bent a tanteremben nem volt éppen gyö- györűség a számokkal és a betűkkel kínlódni és a fegyelmezést elviselni. De megint kilobbant a szeretet és az öröm belőlünk, amikor közbe-közbe félbeszakította a tanítást és azt mondta: most
