Evangélikus Népiskola, 1942

1942 / 2. szám - vitéz Kálmán Béla: Tanügyi előadói megfigyelések a Délvidéken

34

készítő osztályt állítottak fel, hol kizárólag szerb nyelven tanítottak.

A népiskolát két részre osztották: az ú. n. népiskolára és a felső népiskolára. A népiskolába 7 éves korban vették fel a gyermekeket. E tagozatban (I—IV.) meg volt engedve az anyanyelvi oktatás, a felső tagozatban azonban kizárólag szerbül tanítottak, még teljesen tiszta magyar községben is.

Bizony azok a gyermekek, akik szerb osztályba jártak, a magyar betűket nem ismerték, minden osztályban az abc-vel kellett kezdenünk a tanítást. Sok felnőtt magyarul írta levelét, de cirill betűkkel.

A gyermekeket havonta osztályozták, értesítőt azonban évente csak kétszer adtak ki: félévkor és év végén.

A magyar tanítókat nyugdíjazták, vagy elbocsátották. Helyükre szerb, horvát, szlovén, montenegrói, bolgár, orosz nemzetiségűeket ültettek. Persze, hogy ezek a magyarsághoz nem közeledtek. Magyar igazgató eltávozása esetén magyar tanító igazgató nem lehetett.

Ha magyar tanító az iskolában magyarul beszélt kartársával, a szerb rászólt: ,,ne laj” (ne ugass).

A magyarság ébrentartásáért a büntetés legjobb esetben az Ószerbiába való áthelyezés volt. Onnan vissza magyar tanító csak nyugdíjas állapotban került.

Eleinte csak szerb nyelvből kellett nyelvvizsgát tenniök. Később az ú. n. nemzeti tárgyakból — irodalom, történet — is vizsgáztak. Nyelvi tanfolyamokat saját költségükön voltak kötelesek végezni. Aki megbukott, azt elbocsátották a szolgálatból, vagy — ha esetleg megtartották: úgy soha elő nem léptették.

Minden tanítónak be kellett lépnie a Szokol-egyesületbe és a Vöröskeresztbe. A tagdíjat hivatalból levonták.

Magyar könyv már nem igen volt. ABC, olvasókönyv még igen: földrajz és történet csak úgy, hogy egyszerre szerb és magyar nyelven írták. A magyarságról a földrajzkönyvben csak úgy emlékeztek meg: „laknak még magyarok.” A történetben állandóan azt hangoztatták, hogy a magyarok a szerbeket leigázták, elnyomták.

Szerb ifjúsági lapokat, könyveket mázsaszámra szinte, de ingyen küldték. Azt hiszem azonban, hogy a magyarság megfizette azok árát adóban, minden község 15°/o-os iskolai adót fizetett be.

Magyar lap, könyv — kevés jelent meg. Pedagógiai lapot csak szerb nyelven adtak ki, vezérkönyvet szintén.

Az igazgatónak havonta, V4, V2 évenként és évenként kellett a tanulókról, tanítókról kimutatásokat szerkeszteni és beterjeszteni. Adminisztrációja nagy volt. Az iskolaügyet a járási tanfelügyelő irányította. A szerbesítés érdekében jó munkát végzett tanítót két éves pedagógiai tanfolyamra vitték, teljes fizetését ezalatt kapta, és aztán nevezték ki járási tanfelügyelőnek.

Tanítóegyesület volt: ebben a magyar tanítónak nem volt szava, csak tag lehetett.

Nagy vonásokkal vázoltam a szerb népoktatásügyet. Ami feltűnt még, az a nagy propaganda volt a szerbesítés érdekében. Hivatalokban kifüggesztették a felhívást: „Beszéljen államnyelven.”