Evangélikus Népiskola, 1942

1942 / 2. szám - özv. Kiszely Jánosné: Tanulságos visszaemlékezéseim

27

ülő, igen törekvő, éleseszű fiúcska. Öröm volt a velők való foglalkozás. Gyönyörű, értelmes olvasásuk a Il-ik osztályból még mindig a fülembe cseng. Hadd említsem meg, hogy egyik Cegléd város főszámvevője, másik kórházi főorvos, harmadik derék pap egyik városban. Bizonyíték arra, hogy az iskolában legtöbbször a jövő sugárzik le tanítványainkról.

De milyen szomorú volna, ha csak az ilyen növendékeinktől várnánk az örömöt. Akit öt év alatt sikerült az olvasás nehéz mesterségébe beavatni, akinek évek alatt nyílt meg a felfogó képessége, akiről felnőtt korában hallottuk, hogy milyen szépen haladt az elemi iskolai tudásával, hogy művelt emberek nem akarták az írása és fogalmazása után elhinni, hogy nem érettségizett, bizony ezek mind tiszta örömmel töltöttek el bennünket. Kezdek többes számban beszélni, mert visszaemlékezésem közben ott látom mellettem felejthetetlen jó uramat, akivel 34 éven keresztül minden örömöt, bánatot megosztottam. Hadd mondjak el az ő értékes tanítói szolgálatából egy esetet annak bizonyítására, hogy a tanító — sajnos — sok hálátlansággal, de hálával is találkozik. Egy makacs, kihívó magaviseletű, különben jó felfogású fiút azzal kapott kézbe az V-ik osztályba, hogy ezzel aztán nehéz lesz megbirkóznia. Következetes, teljes szigorral, közben jósággal és szívós, kitartó munkával olyan derék fiút nevelt belőle, aki sírva hagyta el az iskolát. Ipari pályáján nagyon szép előhaladást tett, özvegy édesanyjának támogatója volt annak haláláig. Mikor síremléket állított neki és más alkalommal is, ha városunkban megfordult, soha nem kerülte el az iskolát és hálával emlékezett meg jó tanítóiról. Nem régen drága jó uram sírján egy összehajtogatott papírlapot találtam. Itt járt N. N. hálás tanítványa.

Szomorú perceim is voltak az iskolában. Most nem arra gondolok, mikor a kis Árpád és Misiké koporsója után mentem, azok nehéz órák voltak. Nagyon elszomorodtam, mikor egyik körzeti felügyelőm azt kívánta, hogy a szempillája se mozduljon meg a gyermeknek, úgy üljön! Ezt nem tudtam elérni, mert nem is akartam. Egyszer elhatároztam, hogy most már az egyik I. osztályos, haszontalan fiút a csúnya írásért kis pálcával megfenyítem a tenyerén. Széttárta az öt ujját, várva a pacsit, de én olyan szépnek találtam azt a parányi tenyeret, hogy nem tudtam ráütni. A szép írást nálam nagyban előmozdította a szekrényben tartogatott cukros zacskó. Szíre-szóra nem kaptak, csak ha teljesen hibátlan, szép írást mutattak. Ha elfogyott a cukorka, mindjárt pótoltuk. Egyszer azt kérdezte tőlem az egyik kislány: „Nem tetszik tőlünk a pénzt sajnálni”? „Nem, kis lányom, inkább olyan örömmel adom nektek jutalmul a szép írásért.” Mikor utoljára találkoztam az osztályommal, mindegyik növendékem külön kapott egy kis zacskó cukorkát. Azzal osztottam ki nekik: Tudom, hogy ezt a tanítónéninél is jobban szeretitek. Nem, nem, ingatták a szőke, barna fejecskéiket. Nehezen váltam el tőlük, mint ők a cukorkától.

Folytathatnám még, de nem szeretnék a Szerkesztő Ür türelmével visszaélni. Talán elértem szerény munkámmal a kijelölt célt.