Evangélikus Népiskola, 1942

1942 / 2. szám - özv. Kiszely Jánosné: Tanulságos visszaemlékezéseim

26

Tanulságos visszaemlékezéseim

Irta : özv. Kiszely Janosné, Cegléd

Búcsúsoraimban, melyeket nyugdíjbavonulásom alkalmával egyházközségünkhöz intéztem, azt írtam többek között: Nem szégyenlem bevallani, hogy még mindig szeretek tanítani. Mikor felkérésre elhatároztam jelen visszaemlékezésem papírra vetését, nem tagadom meg tanítói voltomat és fiatal kartársaim okulására szeretnék egyet-mást kiragadni emlékeimből.

Majdnem négy évtizedes pályám elejére futok vissza gondolatban és ott látom magamat törékeny fiatalon, telve azonban nagy lelkesedéssel, tenniakarással, alig várva a percet, hogy a gyermekek elé állhassak. Megtörtént, de a kezdet nehézségei is ott tornyosultak előttem, hol itt, hol ott akadtam el. Hiába idéztem vissza a neveléstudományokból kapott sok, értékes útravalót, az indulásnál alig tudtam hasznukat venni. Milyen hálával gondolok két öreg kartársamra, kik közül egyik felejthetetlen jó Apám volt! Átsegítettek minden akadályon. Kedves, fiatal Kartársaim! Ne restelljék az öregebb kartársak ajtaját felkeresni és tanácsot kérni. Ha rajtam állna, minden kezdő tanítót először tapasztalt, idősebb kartárs mellé osztanék be. Pályám kezdetén kaptam édes Apámtól ezt a szép intést: „Szeresd a gyermekeket, de különösen azokat, kiket legkevesebben szeretnek, az elhagyatott, sokat szenvedőket.” Bevésődött lelkembe, mindig a fülembe csengett és irányított minden cselekedetemben. Sok szegény gyermeket tanítottam, de a legnagyobb szánakozást mindig a menhelyesek váltották ki belőlem. Olyan is volt köztük, (családlátogatásom közben tudtam meg), aki földre terített zsákdarabokon aludt, ágynemű nélkül, rongyoskodott, fázott, éhezett. Milyen boldogság lehetett az ilyen szerencsétlennek feljönni a tiszta, meleg iskolába, hol szerető szívvel fogadták.

Nem régen, rövid utazásom közben felszállt a kocsiba egy 18—19 éves földmunkás ifjú és úgy tekintett rám, mint régi ismerősre. Kezdtem kutatni az emlékezetemben, megszólítottam és kiderült, hogy egyik régi, menhelyes tanítványom. A régi ragaszkodással örült a tanítónéninek. Kikérdeztem sorsa felől. Nincs senkije a munkaadó gazdáján kívül, még vasárnap sem kereshet fel ismerőst. Hiszem, hogy ennek az ifjúnak elemi iskolás korából csak az számított boldog korszaknak, amit az iskolában töltött. Amelyiknek cipőt szereztem, vagy a ruháját megvarrtam, talán szintén emlékezni fog a jó iskolára.

Nehéz, tövises pályánkon azonban virágok is nyílnak. Hadd említsem föl azokat a kedves tanítványaimat, akik megkönnyítették munkámat. Egy IV. oszt. kislány, tanár-családból, olyan tisztelettel viseltetett irántam, hogy magyarázat közben a szemét soha le nem vette rólam. Első osztályos kislány, akinek olyan szelíd, szép arca volt, hogy mindig az angyalokat juttatta eszembe. Magaviseleté is ilyen volt. Egyik, vásott nebulókból álló osztályban, jólelkű, ragaszkodó, mosolygóarcú fiú, aki az óra végét hősies türelemmel, jókedvvel várta. Jó kislányok, akik hosszú köszöntőket tanultak, szép névnapokat készítettek elő teljesen titokban. Három, egymás mellett