Evangélikus Népiskola, 1941

1941 / 8. szám - Benedek Vince: Szemközt a "nagy magyar álmodóval" egri otthonában

189

átkarolva a „kedves győrieket“, lakosztályába vezette azokat, akikkel később a dús lombozatú fák árnyékában, terített asztal mellett, pohárcsengés közt, fesztelen beszélgetést folytatott késő estig, az egyébkor magát begubózott házigazda. Ahogy ülünk vele szemben, érdekes arcára, dércsípte hajára fénykéve téved a lugas nyílásán át. Megejtő volt a nagy ember csendes, búra predesztinált arcát látni és arra gondolni, hogy a teremtés egy kiváltságos zsenijével állunk szemben. A beszélgetés folyamán, egyikünk fölvetette a kérdést: hogy mi hozta Egerbe a Mestert? Miért választotta lakóhelyéül azt a várost, holott több emlék a Dunántúlhoz fűzte? Eleinte kesernyés humorral azt válaszolta: hogy valaha annyit koplalt Egerben, hogy most jóllakni jött ide. Tudniillik, egri diák korára célzott, amikor az egri tanítóképzőintézet konviktusán étkezett, ahol — mondotta hun- cutkásan — „kosztot” kaptam, de enni nem igen. Pedig az érsekkel voltam egy kenyéren. Értsd, hogy az érsekség pénzén állt fenn az érsek konyhája is, meg a képzőintézet konviktusa is. — Azután komoly hangon beszélte el, mi csábította őt az Eger-folyó hepehupás völgyében meghúzódó városkába. Hogy ide vonultam — mondotta — erre egészségi állapotom is késztetett. De édesanyám kedvére is akartam tenni, aki Egerbe vágyott, hogy a közeli „káli” temetőbe könnyebben eljuthasson néhai jó férje ott lévő sírjához. A magányt, csöndességet, a békét is kerestem — folytatta tovább, — amelyet csak ebben a csöndes városban, ebben is itt fönt a magasban véltem feltalálni. Mert itt tisztább a levegő, derűsebb az ég, jobbak az emberszívek. És mindenáron menekülni akartam a „kövek közül”, a mindig annyira áhított falusias világ felé.

Hogy pedig itt is épp Dobó István vára szomszédságában ütötte fel sátorát: arra egy szent, egy áldott sejtelem is késztethette. Nem is volt oka megbánni választását, mert Eger egész közönsége, városi tanácsa Gárdonyi Gézát mindenkor az ő kivételes egyéniségéhez méltó elbánásban részesítette. Még mindig szürkén, vánnyadt arccal, a pipafüstön át mélázva beszélt, de lassan-lassan megeredt ajkáról a szavak árja s nyomukban kedves, színes képek bontakoztak. Most váratlanul mellettünk termett édesanyja, akit meleg szavakkal aposztrofálva, mutatott be a ,.jó győrieknek.” Megható volt az a nagy gyöngédség, amellyel édesanyját a ridegnek látszó szoborember dédelgette. Mondotta is, hogy anyját rajongásig szereti „a szíve belsejével.” Beszélgetésünk további folyamán szó esett sok másról is, különösen, mikor az egri „bikavér” feloldotta a nyelveket. Ámulva tapasztaltuk, hogy vendéglátó házigazdánk, mindenben oly otthonos volt, mintha a szóbakerült tárgyaknak egytől-egyig szaktudósa volna. Minden dolgok titkainak oly fölényes ismeretével vitatkozott velünk, hogy mi széleskörű tudásán, egyik ámulatból a másikba estünk, érezve, hogy csak az ilyen Brassay Sámueí-művelt- ségű, enciklopédikus ismeretekkel bíró ember művelhette sikeresen az irodalomnak, a szépmüvészetnek és egyéb tudománynak annyi különféle mezejét.

Tanítói működésére is ráterelődött a beszéd. Csak futólag említette, hogy megfordult Kávádon, Devecseren, Sárváron, Ddbrony- ban. Az ezen állomások helyein történtekről nagyon szűkszavúan