Evangélikus Népiskola, 1941

1941 / 8. szám - Benedek Vince: Szemközt a "nagy magyar álmodóval" egri otthonában

188

nevezetesen: munkáihoz tanulmányok gyűjtése, betegsége és a kiadóval szükséges érintkezése.

Köztudomású dolog, hogy a magyar irodalom e csodálatos embere különben is olyan visszavonult, magábazárkózott ember volt, aki meghittebb, belső baráti viszonyban nagyon kevés emberrel állott ott helyben is. Így lett ő a magyar irodalom „láthatatlan emberévé”. Azt a címet, amelyet ő egyik leggyönyörűbb történeti regényének homlokára írt, lassanként magára, alkalmazták betü- szerinti értelemben, aminthogy csakugyan az is lett: az a magát be- gubózott, láthatatlan ember. Annyira idegen volt magyar lelkének különösen a főváros levegője, irodalmi szelleme, hogy inkább otthagyta a főváros minden örömét, érvényesülési eshetőségét s elvonult az egri magányba, ahol nem bántotta megtépázott lelkét a nagy világ tülekedése és piaci lármája.

Még egri magányában is a legnagyobb csendet szerette. Csak csendben tudott dolgozni. Becsukta a spalettákat, lehúzta a hang- fogóspalettát is. Dolgozószobájában, az íróasztala fölé a menyezetbe vágatott hatalmas ablakot, hogy amikor ír, innét essék világosság asztalára. Leginkább éjjel dolgozott; az éjszakai munkát fiatal újságíró korában szokta meg, ahogy azt saját füleimmel hallottam tőle. Attól fogva, hogy Egerbe költözött, a titokzatosság egész homálya vette őt körül. Legendák keletkeztek személyéről és különös lakásáról. De ennek ellenére, nem volt különcnek nevezhető, ahogy talán gondolnák a felületesen ítélkezők. Igaz, belső műveltség díszítette Gárdonyi egyéniségét. Ennek kifejezőit: a jóságot, gyöngédséget, az elhagyatottak iránt való meleg részvétet, az állatok és a természet rajongó szeretetét, majd minden munkájában ott találjuk.

Ballagunk fel a sáncmeredeken. A régi vár rommaradványait nyárutói napfény aranyozza. Talán erről a pontról figyelte az „Egri csillagok” legendás hőse: Bornemisza Gergely, az egri oroszlánnal: Dobó Istvánnal, a félelmetes török hadat? . . . Célunkhoz érve, kis pihenőt tartottunk a barátságos tanya vasrácsos kerítésén kívül, gyönyörködve a magaslat lábánál elterülő ősváros érdekesen szép panorámájában, a láthatáron emelkedő csodaszép Eged, Bükk és Mátra gyönyörű hegyvidékében. A vasrácson át szemlét tartva a tuszkulánum belterületén, lombos fákkal és díszcserjékkel körülvett virágágyakon legeltettük szemeinket. A keskeny, hosszúkás telken két épület fekszik, az egyik hosszirányban, a másik keresztben van építve. Ez utóbbiban az író édesanyja lakott. A hátrább álló főépületben volt a mester külön lakosztálya.

Amikor szemünk már betelt itt a magaslaton élvezett látványokkal, becsengettünk a kúria annyira óhajtott gazdájához, 'aki kevés várakozás után maga jött ajtót nvitni. Szájában a hosszúszárú gipszpipával, kékes színű vászontógájában előttünk állott a most látható ember s kulcsát elővéve s a társaságra fürkésző szemeket vetve, beeresztett bennünket. A bemutatkozást be sem várva, azzal fordult a látogatók egyik legott felismert tagjához, e sorok írójához: „Ni, ez a régi győri kamerád, húsz év óta semmit sem változott, éppen olyan, mint mikor a „Tanítóbarát” és a „Novellák” korrektúráját hozta zsebében.” Bemutatkozás és kölcsönös üdvözlés után,