Evangélikus Népiskola, 1941

1941 / 1. szám - Jeszenszky Margit: Az ifjúsági és gyermekirodalom kérdése

9

magával — a felnőttekkel — az első vallásos-, jobban mondva kultúrestét.

Városba kerültem. Alighogy megmelegedtem, a mi áldott lelkű iskolaszéki elnökünk keresett fel, nem tudnék-e 3 éves kis unokájának valami jó verses képeskönyvet, mert a gyermek már érdeklődik és akármit nem akar a kezébe adni. Könyves polcomról Kőszegi gyönyörű illusztrációjával elindult az arany ABC Lilikéhez.

Karácsony előtt volt. Nem régiben. Egyszerű fejkendős asszony keres fel lakásomon nagy bocsánatkéréssel. Könyvet akar venni karácsonyra fiának, adnék tanácsot mit, hol vegyen, mert ,,A Jani olyat akar, amilyeneket Margit néni szokott adni az iskolai könyvtárból”. Ismerem a gyereket. Biztos kézzel írom fel a címet. „A gyermek Rákóczi”, vagy „A csengeri domb”. És Jani karácsony után könyvtár osztáskor boldogan újságolja: „Gyönyörű könyvet kaptam, elhozzam M.-néninek elolvasni?”

Megint csak megdobban a szívem. Nini, hiszen ez a 12 éves gyermek nemcsak olvasni kíván, hanem válogat is.

Mit látok a III. o. keresztfiamnál? Mikulás elhozza neki a filmre vett híres Rin-tin-tín kutyáról való elbeszélést. A fiúcska mohón olvas, fel-felkacag, ismeretlen dolgok magyarázatát kérdi és egyszerre csak azt mondja: Gyönyörű ez a könyv! De valahogy másképpen van írva, mint a többi.

Igaz, a 8 éves gyermek megérzi, hogy a könyv nem magyar író vérbeli munkája, fordítás, amilyet először olvas életében. Már ösz- szehasonlít. ‘

Tanév kezdetén 5—6 nap volt. Számtanóra csendjében kis Ilonka egyszerre csak odajön hozzám, keservesen sír, átölel és bevallja, hogy ő nagyon szeretne egy kicsit hazamenni, megnézni anyukát. Megértem a gyermeket. „No jól van kis Ilonkám, haza mehetsz — mondom, csak az a kár, hogy éppen most fogok mesélni teszem hozzá. A kislány szeme felcsillan. „Akkor egy kicsit még várok” és visszamegy a helyére. Órarend ide, számtanóra oda, folyik a mese 8—10 percig. A gyereksereg kacag. Kis Ilonka elfeled mindent és soha többé nem kívánkozik haza megnézni anyukát.

Folytathatnám kedves kartársaim, de minek. így történik ez veletek is, így tapasztaltok ti is.

Igen! A meséket a szülői házban hallja először a gyermek, de milyen kár, hogy az édesanyát legtöbbször nem a tudatosság, hanem csak anyai ösztöne vezeti, mikor gyermekének mesél és ez az ösztön nem mindig csalhatatlan.

Nem lehetne oda hatni, hogy a magyar asszonyaink s a jövendő édesanyák már a nő- és leányegyesületekben, szülői értekezleteken, személyes érintkezéssel irányítást kapjanak? Hívjuk meg őket mesedélutánunkra. Kérjük fel egy-egy nagyobb lányunkat, hogy legyen egyszer ő a „mesélő néni”. Jó alkalom arra, hogy leányaink észrevegyék, hogy a kis hallgatókat megkacagtatni tisztább öröm a strand és kártyapartik üres szórakozásainál. Alkalom rá, hogy észrevegyék, hogy tudatosan kell megválogatni: kinek, unit, mikor, mennyit mesélhetünk, mert nem mindegy, mivel tömjük meg gyerekeink lelkét.