Evangélikus Népiskola, 1940
1940 / 11. szám - dr. Garai József: A játék egy újabb nevelési rendszerben
275 denkor ösztönzője, hajtóereje nagy teljesítményeknek, az emberi kultúra nagy alkotásainak. A modern nevelőnek ismernie kell az érdeklődés lélektani természetét s pedagógiai vonatkozásait, valamint azt is világosan kell látnia, hogy milyen hely illeti meg az oktatásban. Mert bármennyire is fontos tényezőnek tartjuk a nevelésben a gyermek érdeklődését, mégis meg kell szívlelnünk Kelley figyelmeztetését: »A gyermek érdeklődésének túlzó és vak követése szellemi zűrzavarra vezethet.« A játék egy újabb nevelési rendszerben. Irta: dr. Garai József soproni evangélikus tanítóképzőintézeti tanár. A játékról sajátos felfogása van Montessori Máriának. Érdemes a megemlítésre. Szerinte, ha a gyermek mindent maga akar csinálni, akkor voltaképpen kitart amellett a gyakorlatok mellett, amelyek fejlődéséhez szükségesek. A gyermek tehát tárgyakat keres magának, amelyek az ő szükségleteinek megfelelnek és ha megtalálja azokat, akkor kifejti erejét a megfelelő gyakorlatokkal. Ekkor boldog. Azonban, ha nem találja meg, amire szüksége van, akkor felizgatja magát kielégítetlen szükségletei miatt. Ezért a környezetben mindezeknek a gyermek rendelkezésére kell állnia. Az ú. n. játékszerek azonban nem alkalmasak e célra. Azok u. is túlkönnyűek, hogy a karok izommunkáját kielégítsék, arra viszont túlnehezek, hogy az érzékszerveknek alkalmas gyakorló- eszközül szolgáljanak. Erre igen bonyolultak is. A játékszerek értéktelen holmik és az igazi életnek csak paródiái és mégis ezek képezik a gyermek igazi világát, amelyben arra vannak kényszerítve, hogy erejüket állandó düh közben feléljék, hogy mindent szétromboljanak. Szerencsére nem hallják mindig, amit a felnőttek mondanak róluk: a gyermeket megszállta a rombolási kényszer. A gyermeknek — és ez a természetéből következik — csak egy hatalmas ösztöne van, hogy „nőljön", azaz tökéletesedjen, az élet minden szakaszában megvan az ösztöne: előkészíteni a következő szakaszt. Kíséreljük meg, hogy engedjük a gyermekeket maguktól tenni, cselekedni, akkor egészen megváltoznak. Nem kell a gyermekekkel szemben mindig a parancs és tilalmak özönével fellépni. Az egyik Montessori- Otthonban elég volt a legengedetlenebb kislánynak — akiről a tanítónő azt mondta, hogy meg kell fékezni — egy fésűt adni, hogy őt egy bájos, élénk gyermekké változtassa, aki társait nagy gonddal fésülte. Elég volt egy ügyetlen és eltompult elméjű gyermeknek — aki karocskáit kinyújtotta, hogy az újjast felhúzzák rá — mondani: tedd ezt magad. Megfigyelhető volt, amint szemeiben az élet sugara felvillant s a kielégített büszkeség és bámulat kifejezése az ő kialudt arcocskáját megvilágította és elkezdte boldogsággal az újjast felhúzni. Amikor a gyermekeknek mosdótálat és szappant adtak, kiürítették az edényt óvatosan és éppoly óvatosan helyére tették. Attól féltek, hogy eltörik. A szappant is óvatosan kezelték és tették le. Azt a benyomást keltette ez, mintha egy óraművet húztak volna fel és az alakok zenére mozognának; az alakok a gyermekek, a zene az ő örömük. Ha azzal vannak elfoglalva, hogy öltöznek,
