Evangélikus Népiskola, 1940

1940 / 1. szám - Istenes József: A gyermek megítélése

A gyermek megítélése*)

Irta : Istenes József

Ma a köztudat nagyon sok jelszót hordoz. Nemcsak a társadalmi és politikai élet terén találunk, hanem a nevelés terén is. Sok olyan 'jelszó van, amely az emberi élet értékeléséről szól. Ezek legtöbbször valamely tudományos elméletnek népszerű megjelenései. Természetes, hogy ezek szerint komolyan a lelket megismerni és megítélni nem lehet, de mivel ezek is irányítják az emberek nevelési eljárását és ezek szerint is dolgoznak a nevelők, azért nem hagyhatók figyelmen kívül.

Mi most csak az egyik, a gyermek megfigyelésére és megismerésére vonatkozó — előrebocsátom — szerintem is nagyon felületes jelszóval foglalkozunk, a gyermek megítélése szempontjából. Ez a jelszó az, hogy külső megfigyelés alapján, a látszat szerint kell megismernünk a nevelendő embert, ill. gyermeket.

Megjegyzem, mi nevelők ezt nem is annyira hangoztatjuk, sőt abban az esetben, ha szóba kerül, el is ítéljük, annálinkább csendesen, magunkban, szinte öntudatlanul eszerint cselekszünk. Különösen akkor, amikor a gyermeket megítéljük. Erről szinte nem is tehetünk, ha. tudatosan nem kezdünk ellene.

Mégis, lássuk a továbbiakban, hogyan szoktuk megítélni a gyermeket!

Nagy hibánk, hogy elsősorban külsőségeket látunk és ezek szerint hamarosan megszületik bennünk az első ítélet. A gyermek alakja, társadalmi helyzete, tanulási eredménye, viselkedése, cselekedetei: ezek a külsőségek, amelyek nyomán elsősorban szoktunk ítélni.

Azok a külső jelenségek, amelyek első pillanatra kiverődnek a gyermek életén, a következő két ítéletre szokták késztetni a felületesen gondolkodó és a lélek mélyére le nem szálló nevelőt: jó gyermek, rossz gyermek. Imre Sándor szerint a jó és rossz külsőleges elnevezés értéktelen és az igazi jóvá- vagy rosszáfejlő- dés okát elsősorban mindig magunkban kell keresnünk.

Igaz, hogy ezen külső jelenségek alapján, gyakran igen értékes következtetéseket vonhatunk le, de ezek csak útmutatások a gyermek megismerésére és megítélésére.

Mi szokott legtöbbször — különösen ma — a megítélés tárgyi alapja lenni? Legritkább esetben a belső erkölcsös élet, hanem legtöbbször néhány látszatra kedvező tulajdonság.

Kit szoktunk rossz gyermeknek mondani? A tevékeny, a mozgékony, a nyugtalan vérű, a néha visszafeleselő, kemény viselkedésű, klikkeket, egyesületeket szervező gyermeket. (Aktiv típus.)

Kik a jó gyermekek? A szerények, az összehúzódók, a fegyelmezettek, a csendesen ülők, a bámészkodók. (Passziv típus.)

Mi nevelők nagyon önző szemmel nézzük a gyermeket, a megítélés szempontjából. Ha megvizsgáljuk a fenti meghatározást, ak- kor látjuk, hogy jó gyermekek eszerint azok, akikkel kevesebb a

*) Aki többet akar foglalkozni ezzel a kérdéssel, olvassa el a forrásmunkámul is használt Marczelli: „A lélek megismerésének művészete“ című művet!