Evangélikus Népiskola, 1939

1939 / 1. szám - Sátory Vilmos: Magyar számadás 1938. év végén

4

nemzetfenntartó erényeket, melyek már oly sokszor szerezték vissza majdnem elveszett hazáját. Legmagyarabb a magyar szenvedései közepette: akkor megszólal lekiismerete; ráeszmél hibáira és áldozatos, építő életet kezd. Ehhez az első lépés a hibák felismerése. — Bizonyos, hogy a trianoni mélyponton túl vagyunk, de ha hibáinkat nem vetjük le, nem fogunk soha nyugodt, tiszta vizekre jutni, hanem rövid hullámhegy után ismét alászállunk! Nézzünk azért férfiasán szembe hibáinkkal!

A megtörtént részleges revízióra nem voltunk felkészülve. Nem volt olyan erős a hitünk, hogy időben realizálni mertük volna. Mint halvány, távoli reménység élt bennünk, de nem járt ezzel a reménységgel a szükségszerűség érzése. Pedig az igazi hit ilyen kategorikus erővel hat a lélekre és szinte egyenirányítja azt, hogy minden megnyilvánulása a célt, a hit tárgyát szolgálja. Az erős hit kifelé is hat: szuggesztív ereje átterjed a környezetére és mint valami metafizikai emanatio, szétterjed az emberi társadalomban és a népek közösségében. Ha egy nép ilyen egyenirányítóit hittel vár valamit, az talán erősebb még a propagandánál is, az szinte koreszmévé válik!

A mi revíziós hitünk, — mondom —, nem volt ilyen erős. Pedig mennyit gyűléseztünk, ünnepeltünk és szavaltunk! De az ünnepeinkből hiányzott valami: hiányzott az akarat megmozgatása, a cselekvés, — éppen, mert nem volt erős a hitünk! Azt hittük, ha revíziós gyűléseket, ünnepségeket tartottunk, eleget tettünk már s a magyar élet változatlanul folyt tovább apróbb és nagyobb hibáival. Ezért ért bennünket váratlanul a revízió, lelkileg nem voltunk készen. Megleptek a várva-várt vendégek, mielőtt fogadásukra ünneplő ruhát ölthettünk volna!

Ezért volt, hogy nem volt határozott véleményünk, nem volt bizalmunk senki — legkevésbbé magunk iránt —, nem volt bennünk férfias kiállás, nem volt áldozatkészség, kockázatvállalás, mikor az elmúlt hónapokban vajúdott a történelem méhe! Tétováztunk, minden nap mást véltünk, felültünk a rémhíreknek, nem volt nemzeti összhang, nem volt értelmes közvélemény. Idegeink a pattanásig feszültek, mert felesleges terheket raktunk magunkra, viszont ami kötelességünk lett volna — éppen azt nem bírtuk már megtenni. A magyar közvélemény tájékozatlan volt, a kétségek hullámjátékán ringott s így nem erősíthette sem benti munkájukban, sem kifelé ható súlyukban felelős vezetőit. Azok csalódtak a népben, a nép őbennük s mindez azért volt, mert nem készültünk a nehéz időkre, a revízióra, mert valójában nem hittünk benne eléggé. Nehezítette a helyzetet a sok szociális baj, a társadalmi szakadékok, a partiális törekvések. Valóban, meg kell döbbennünk, ha arra gondolunk, mi lett volna, ha a gondviselés komoly megpróbáltatást, esetleg háborút hozott volna nemzetünkre!

De ne folytassuk ezt! Helyette feleljünk meg arra a kérdésre, mit tettünk mi az elért eredmények érdekében? A magunk erejének köszönhetjük-e, hogy vér nélkül visszakaptuk azt, amit kaptunk? Lehajtott fejjel állapítsuk meg, hogy úgyszólván semmit sem tettünk, sem itt benn, sem kifelé, sem fizikailag, sem lelkileg! Sem