Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 1. szám - Sátory Vilmos: Magyar számadás 1938. év végén
5 az egyén, sem a társadalom nem volt arra hangolva, hogy a revízióért — tehát a kárhozatra ítélt, veszendő magyar véreinkért — áldozatot tudjon hozni, tudjon tűrni és cselekedni. A történelem meg fogja állapítani, hogy ezeket az eredményeket a kedvező európai konstellációnak s abban elsősorban nagy barátaink erős fegyvereinek és azonos érdekeinek köszönhetjük. Ez bizonnyal igaz! De igaz az is, hogy nekünk, keresztyén magyaroknak mélyebb lelkiséget kell a történelem eseményeiben keresnünk. Meg kell látnunk az isteni kegyelem hatalmas megnyilvánulását abban, hogy saját érdemeink és cselekedeteink ellenére, megszánta Isten a magyart és húszéves ború után Somorjától Munkácsig a reménység szivárványát vonta a magyar égre. Kegyelem ez, magyar testvéreim, ingyen való kegyelem, amit alázatos, hálával telt lélekkel kell leborulva megköszönnünk! És ha előtte elmulasztottunk cselekedni: most utólag legszentebb kötelességünk méltóvá lenni az isteni kegyelemre! Egy bizonyos: ha erre az ajándékra méltatlanok leszünk, nem lesz többé sem égi, sem földi hatóim, mely revíziós törekvéseink komolyságának hitelt adjon. Első teendőnk a belső revízió. Nemcsak országos viszonylatban értendő ez, hanem egyénenként, minden magyarnak végre kell hajtania ezt a belső revíziót. Mindegyikünknek, szeinélyreszólóan, lelkiismereti felelősség terhe mellett, vállalnia kell a revízióból a reá eső lelki részt. Ez gyakorlati értékre átszámítva bizonyos lelki tisztulást jelent: erős, az eddiginél sokkal erősebb hitet a magyar jövendő iránt, bizalmat a jószándékú magyar testvér iránt és szeretetet minden magyar számára. De ez személyreszóló legyen! Mert ha elhatározzuk is, hogy ezután minden magyart, a legszegényebbet is szeretni fogunk, ez lényegében semmit sem jelent. Nekünk a Kis Pált és a Nagy Pétert kell személyszerint szeretnünk, mert magyar, mert erre a szeretetne rászorul, mert osztályosa velem együtt a magyar rög sorsának! A magyar loyális minden idegen nagysággal szemben, idegen kiválóságokat tud rajongással körülvenni, csak saját fajtestvérét nem óhajtja szeretni, mert az nem érdekes, nem előkelő, — az egyszerűen prózai magyar testvéri kötelesség! És várhatunk-e megbecsülést s esetleg szeretetet idegenek részéről, ha idegen-bámulásunkban nem becsüljük meg és nem szeretjük egymást? Második kötelességünk, hogy az ünnepléseket csökkentsük, az üres ünnepléseket pedig szűntessük be egészen. Beszéltünk már annyit, hogy a múlt és jövendő 20 év beérheti vele. Az üres szólamok,’ eikornyás frázisok kora lejárt. Ha ünnepelünk, legyen az kevés szónak, de igazi érzéseknek szükségszerű kifejezése. Aki ünnepélyt rendez, az gondoskodjék arról, hogy minden résztvevő vigyen magával az ünnepélyről valami maradandót. Maradandó pedig egyedül a cselekedet. Ha a magyar akarat, a hazafias cselekedet számára nincsen határozott parancsunk, — akkor ne rendezzünk ünnepélyeket. Ha ez az akarat-megmozgatás hiányzik ünnepélyünkből, akkor az üres, — az pedig veszélyesebb, mintha nem ünnepelünk, mert olyan érzéseket kelt bennünk, hogy
