Evangélikus Népiskola, 1939
1939 / 9. szám - Műhelyünkből
336 alapján. Jakobsen azt mondja, hogy a gyermek Istene nem az újszövetség lélekistene, hanem az ótestamentum emberformájú istene. Egyes vallási irányzatokban a haragvó Isten képének kialakulását különösen kiművelik. Ezzel szemben Stekel — a lélekelemzés egyik úttörője — azt üzeni az édesanyáknak, hogy eszükbe ne jusson a mindent látó és büntető isteni hatalomról beszélni a gyermek előtt. Azt tanácsolja, hogy a szülők a gyermek leikébe csak a szerető, megértő és megbocsátó Isten fogalmát ültessék. Montessori sem akar rettegést a gyermek leikébe nevelni. »Igazi bátorságot, Istenbe vetett hívő, bízó, remélő lelket akar, aki hisz. a gondviselésben, bízik Istenben és reméli az isteni jó beteljesedését. A vallásnak feltétlenül optimizmusra kell nevelni.« (Garai: Az erkölcsi név. alapelvei Montessori rendszerében.) Az Utasítás ebben a kérdésben arra az álláspontra helyezkedik, hogy »hadd vésődjék bele a gyermek leikébe: »valóban rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni«. De ugyanakkor tárja fel munkánk az Isten szeretetének mélységét és mutassa meg a szenvedéstörténetben Isten érettünk dobogó atyai szívét. (13. o.) Súlyos probléma ez. Nagyon kell vigyázni vele. Mert ha egyszer a gyermek leikébe felépítettük az ótestamentomi Istent, nehéz onnan kitörölni. Sok gyermekben igen erős a bűntudat is s ennek felfokozása veszélyezteti a lélek egészségét, de viszont nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy »abban a pillanatban, a mikor elvesztem bűntudatomat, elszakadok az Istentől is« (Túróczy). Ennek — és még sok más, a vallástanítással összefüggő, — súlyos kérdés megoldásának keresése közben bizony sokszor sötét útvesztőbe tévednénk, ha — az Utasítás fi- figyelmeztetése ellenére — nem szabadítanánk ki magunkat »az emberről szóló téves bölcseleti és világnézeti felfogásokból« és ha magatartásunkat nem határozná meg az a tudat is, »hogy a tanuló: 1. teremtmény, 2. bűnös és 3. meg van keresztelve«. Ugyaniakkor azonban, amikor ezeket szem előtt tartjuk, kötelességünk érvényesíteni azokat a nevelési elveket, melyek a Szentírás tanításával összhangban vannak. Ezzel kapcsolatban most csupán egy dologra gondolok. Az Utasítás u. is a 15. oldalon azt mondja, hogy »nem szabad túlzásba vinni az egyéniség érdekeit különlegesen méltányoló pedagógiát«. Ne ejtsenek tévedésbe senkit ezek a szavak! Nem azt jelentik, hogy az egyéni nevelés szempontjaik teljesen ki kell kapcsolni a vallástanításból. Hisz más helyütt (13. o.) az Utasítás is kifejezésre juttatja, hogy »számolunk a nevelendő korával, lelki felfogó készségével«. Igenis, a vallástanításra is érvényes, hogy aki minden tanítványát azonos módon akarja nevelni, szükségképen sikertelenséget akar. De egyébiránt is: az 'evangélikus egyház sohasem volt »nyájegyház« s az evangélikus nevelés sem irányulhat arra, hogy »egyenruhába« öltöztesse a lelkeket. Ebben a tekintetben a mi célunk és törekvésünk az lehet, amit Schiller így fejezett ki: »Egyik sem legyen olyan, mint a másik, csak mindegyik hasonlítson a Legfőbbhöz.« Ennek érdekében pedig szükséges, hogy minél jobban megismerjük az egyes gyermekek lelkivilágát, családi környezetük vallásosságát és »lelki
